2016. szeptember 2., péntek

Körmöczi-Kriván Péter: Forog a könyv



Pimpáré és Vakvarjúcska nyomán


Ott kezdődik a vége, hogy vakvarjú, a királyi pék megszegte a kalácsot, és mellette a szót is, de ez senkinek sem tűnt fel, egyedül Pimpárénak, aki véletlenül előre ismerte a forgatókönyvet, amit nemcsak ő, de vakvarjú is forgatott. Hát így történt, hogy a király, a királyné, a királynép, a királynap tátott szájjal nézte a kalácsot, ami puha fellegekben kúszott az orrhoz. A király, a királyné, a királynép, a királynap harapott, rágott, nyelt és hátradőlt, és mikor hátuk a székhez ért volna, egyszerűen eltűntek mind.
A királyi cégtáblát így váltotta fel a péklapát, ami vakvarjú rémeszköze. Ő hívta így, nem is Pimpáré, aki egész nap gyűrte az ingujjat és gyúrta a kalácsot, mert vakvarjú fejében egy gondolat járt.
– Ha ő nem látja a világot, akkor senki sem.
Ezért csepegtet gonosz neszt a kalácsba, ezért araszol városból faluba, faluból városba, hogy a kalács puha fellegekben kússzon, másszon és tűntessen. Mert aki abból a kalácsból harapott, rágott, nyelt és végül hátradőlt, az eltűnt mind. Mintha kipukkant volna, semmivé lett. És ha felütöd a telefonkönyvet, akkor láthatod, hogy mennyi benne a péklapát és mennyi a korona.

Bódi Kati illusztrációja


No de tovább! Bár Pimpáré szívében ott élt a király, a királyné, a királynép, a királynap, mégis egyedül volt, vagyis mégsem, mert barátja volt egy vízkő, egy rozsda és egy korom.
Ugyanis mióta a királyi cégtáblát felváltotta a péklapát, az aránykádat megitta egy vízkő, az aranycsillárt megette egy rozsda, az aranyhajat megszerette egy korom, Pimpáré beszélt hozzájuk és gondoskodott róluk.
– Kicsi vízkő! Megitatlak, hogy növekedj, hajolj közelebb!
– Kicsi rozsda! Megetetlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!
– Kicsi korom! Megszeretlek, hogy növekedj, hajolj közelebb!
De ők éppen nem hajoltak. A vízkő, a rozsda, a korom mozdulatlanul néztek, és hallgatták a kopogást. Kopp. Kopp. Kopp. Megjött a bot, ami belereccsent a padlóba, és vakvarjú, máskor is, de akkor biztosan, megállt Pimpáré előtt. Pimpáré összehúzta a lábait, és nézte a botból kinőtt kezet, amiből kinőtt egy has, hasból egy nyak, nyakból egy fej, és a fejből a kéreg mögé bújt szemek, amelyek nem látták, csak szúrták a tekintetet, mert vakok voltak, mindketten.
Pimpáré tudta, mi a dolga. Gyűrés, gyúrás, sütés, futás, csakhogy elkészüljön a kalács és eltűnjön a nép.
No, nyomjuk meg a mese-stoppot! Pimpáré miért segített vakvarjúnak olyan kalácsot sütni, ami képes volt eltűntetni az egész világot? Pimpáré talán megbolondult, vagy csomó nőtt a szíve helyén? Szó sincs róla. Egyszerűen tudta jól, hogy csakis így láthatja újra a királyt, a királynét, a királynépet és királynapot. Nem egyszerű meselogika, az biztos, de elég, ha ő érti. Na, nyomjuk meg a mese-playt!
Pimpáré megfogott éppen egy vödröt, és elindult egy folyó són, mert vakvarjúnak sok sóra volt szüksége, majd valahol, nem tudni hol, felmászott egy kidőlt fára, ami azért állva maradt, és a fa tetején, egy örökzöld nevű levél helyén nagyot sóhajtott, és ezt mondta neki a sóhaj.
– Hah. A kérges fal eldől. Hah.
Pimpáré tovább sóhajtott.
– Hah. Hah. Csak szívharmat kell hozzá, semmi más. Hah. Hah.
Pimpáré megrázta magát, mert nem tudta, hogy mi is az a szívharmat, és hogy miféle kérges falnak kell eldőlnie, ezért kihajolt a meséből, közel hozzád, megfogta a kezed, nem eresztett, behúzott magához, és kérdezett.
– Érzed a hideget? Csepeg a testedre.
Te talán érezted, de csak addig, amíg Pimpáré meleget nem szőtt belőle.
Majd Pimpáré rád nézett, és újra kérdezett.
– Szívharmatot hoztál-e?
Te ráztad a fejed, és lógattad, hogy nem, és addig ráztad és lógattad, míg a szemedből kiesett egy csepp szerencse, egyesen Pimpáré lába elé. Felvette, megleste, kölcsönkérte tőled, mert talán ő is egy szívharmat, te persze örökbe adtad, majd elköszöntetek egymástól, Pimpáré lapátra tett, péklapátra, hacsak nem te ültél rá magadtól, és óvatosan kicsúsztatott a meséből. Pont most. Na, figyelj, ne bambulj!
Pimpáré utána elment, és pont időben tette, mert vakvarjú botja már megint kopogtatott, hogy az idő fogy, belefogy a kalácsba. Így jött újra a gyűrés, gyúrás, sütés, futás, csakhogy elkészüljön a kalács és eltűnjön a nép, és a végén, a végén Pimpáré fogta a cseppet, beleejtette a kalácsba, amit tőled kapott, és…
De Pimpáré ekkor gyorsan belelapozott a forgatókönyvbe, mert érezte, hogy nagyon nekiszaladt a végének, ami bár hepi, de azért van még előtte hepe is meg hupa is, nem csak hepi, mert…
Jött vakvarjú, megsütötte a kalácsot, a rejtett cseppel, ami talán szívharmat, és akkor belenyomta a nagy vakvarjús orrát a kalácsba, és akkor feltekerte a hangerőt, mert ő nemcsak kopogni tud a botjával, hanem beszélni is.
– Beletettél valamit a kalácsba, Pimpáré? – kérdezte, miközben kéreg mögé bújt szemekkel szúrta a tekintetet.
Pimpáré bátran mondta, hogy ő csak lisztet hintett, és tojást, aztán sót a folyó sóról, és vizet, valamennyit, de egyébről nem tudott, így bólogatott.
Csakhogy vakvarjú orra kiszimatolt téged, aki ezt hallgatod, mert itt hagytad a cseppet, ami talán szívharmat. De szerencsére Pimpáré gyorsabb volt a lassúnál, és testcsellel három kalácskatonát gyömöszölt vakvarjú szájába, amitől vakvarjú félrenyelt. Pimpáré erre odaugrott a háta mögé, mert ott lehet csak hátba vágni, így hát hátba vágta vakvarjút, és ezzel befejeződött a mese, mert vakvarjú kiköhögte magából a királyt, a királynét, a királynépet, a királynapot és egyébként mindent, ami valaha is hiányzott a világból.
Hogy mit tett ezek után Pimpáré, nem tudni, mert vakvarjú mérgében lenyelte a forgatókönyvet, és elszaladt vele.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése