2016. szeptember 12., hétfő

Miklya Luzsányi Mónika: Virtuális életkép – Kalas Zsuzsa: Hatalomátvétel





Miklya Luzsányi Mónika: Virtuális életkép

Pillantsunk be a mai szülők hálószobájába, és lessük meg a családokat a legbensőségesebb pillanatban.  Apa és anya elmélyülten, szülői felelősségük teljes tudtával és elszántságával irtja a trollokat, a zombikat, az emberevő ufókat. Elszántságuk orcájukon tükröződik. A szülők egysége és harmóniája, mint ritka gyémánt tündöklő fénye ragyogja be ezt a kis idillt. Látszik, hogy összeszokott páros, képességeik és készségeik úgy illeszkednek egymáshoz, mint ahogyan a damaszkuszi penge a szépen mívelt markolatához. Az asszony maga a hajlékonyság, a férfi az erő, így párosuk mondhatni halhatatlan, s nem csoda, hogy tekintélynek örvendenek a világmegmentők népes táborában. Éppen most azon fáradoznak, hogy kies földgolyóbisunkat immár 349. alkalommal is megmentsék a lávalények támadásától, akik tűzfolyóvá kívánják változtatni a világot.
A gyermekek a helyzet komolyságához méltóan viselkednek. Mint illedelmes fiak, csendben meghúzódnak a háttérben, és várják a csodás felnőttkort, amikor ők is naphosszat zombikra vadászhatnak a virtuális térben.

Egri Mónika illusztrációja



Kalas Zsuzsa: Hatalomátvétel

Délután van, a nap ferdén süt be a függönyön keresztül, mint ilyenkor mindig, én pedig Őt figyelem. Az egérlyuknál várok, farkincám máskor harciasan görbül a hátam fölé, most azonban szomorúan kanyarodik a lábam köré. Az Egér persze szokása szerint hallani sem akar egy jó kis kergetőzésről, de nem vagyok csalódott, most valahogy én sem bánom, ha a délutáni játék elmarad. Voltaképp magam is csak megszokásból várok itt, ma én sem vagyok játékos kedvemben, s nem bánom, ha a vidám fogócska ezúttal elmarad. Őt figyelem.
A hűtőnél áll tétován, de most nem látom rajta a sárga cetlit, mint régebben. Egy sárga cédula, ragadós, Anya szokta a hűtőajtóra biggyeszteni reggelente közvetlenül azután, hogy behelyezte azt, amire én is igényt tartok. Délután aztán, mikor Ő hazaérkezik, a hűtő elé áll, és rövid ideg bámulja a sárga cetlit, majd kinyitja a titokzatos szekrényt. Szed magának az óriási fazékból, és az asztalhoz telepszik.
Na, ilyenkor szoktam én színre lépni. Óvatosan surranok a fal mellett, és csak akkor engedem, hogy észrevegyen, mikor már ott vagyok, s finoman a lábához dörgölőzöm. Nézetem szerint a szakszerű időzítés elengedhetetlen, és a váratlan támadás fél siker. Ilyenkor meglepve lenéz a tányérja mellől, én óriásira nyitom a szemem, és félszegen rábámulok. Ez mindig hat, s többnyire már ennyi elég, hogy megszerezzem a részemet. Sóhajtva beletúr a tányérjába, és nekem dobálja a legjobb falatokat. Ilyenkor, hogy érezze, jó gazdám, halkan dorombolok. De csak finoman és keveset, nem szeretném, ha elkényelmesedne. Kedvelem őt, mert többnyire engedelmes jószág, de fontos, sose felejtse el, ki az úr a háznál.  
Mostanában azonban valahogy megváltozott a helyzet. Mintha a bizonytalanság sárga mocsara óvakodott volna be közénk, és néha attól félek, a pozícióm már nem a régi. Az egész a sárga cetlik eltűnésével kezdődött, s azzal, hogy új barátja lett. A hátsó nadrágzsebében hordja, apró kis világító Valami, amit mindig magánál tart. Gyakran villog, s ő ilyenkor előkapja, a fülére helyezi, és magában beszél, időnként felkacag. Nem tudom, szerintem ez nem normális, mármint sem én, sem családtagjaim nem szoktak magukban nyávogni, és az egeret sem hallottam még csak úgy cincogni minden ok nélkül. De nem csak ez van, ami aggaszt. Most is, mielőtt a hűtőhöz lépne, a Valamit halássza elő a zsebéből, és rövid ideig rámered, mintha azt mondaná meg neki, mit tegyen, s aztán szed magának ebédet. A féltékenység szorongatja torkomat, nem tetszik ez nekem.
A rossz érzést elhessegetem, és halkan melléslisszolok. Puhán hozzádörgölőzöm, erre ő épphogy csak lenyúl a kezével, és futólag megsimogat, majd tovább eszik. Hohó! Háborodok fel. Nem úgy van az! Halkan és finoman, ám kissé türelmetlenül felmiákolok. Hallom, hogy felkacag, de nem nekem, hanem a Valaminek, és ezzel párhuzamosan újabb gyors simogatás érkezik, falat sehol. Ekkor méltatlankodva nyávogni kezdek: diszkréten, ámde határozottan érzékeltetem, éhes vagyok. Újabb kacagás, újabb simogatás, hopp, egy apró falat röpül, de csak egy. Felháborító! Ha harc, legyen harc! Bedobom a végső fegyvert! Egész puha macskatestemmel hozzádörgölőzöm, és olyan hangosan, ahogy csak tudok, dorombolni kezdek... és csak dorombolok, dorombolok, dorombolok....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése