2016. szeptember 27., kedd

Várfalvy Emőke: Amáta, Ászok lánya

Endrődi Kata illusztrációja


Papsajt Amátát mindenki takaros leányzónak tartotta Brie-ben. Pörölykezű Lubó, a falu kovácsmestere már régóta járt esténként csak azért a Pajkos Póniba, hogy magába bolondítsa. Tetszett neki Amáta kerek csípője, selymes, hosszú haja és az, hogy mindig meg tudott felelni, bármit is kérdeztek tőle.
– Igazán nekem való fehérnép – dörmögte érces hangján Lubó minden este többször barátai körében, s nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Amátára villantsa tökéletes, hófehér fogsorát, ha a lány véletlenül ránézett.
Amáta kedvelte Lubót, de nem tudott döntésre jutni. Kislánykora óta szorgalmasan dolgozott apja fogadójában kora reggeltől késő estig. Mindenkihez volt egy jó szava, s bárkit felvidított, aki hosszabb ideig ült bánatát borba fojtva. Bár szerette a családját, és Lubóval, érezte, akár boldog is lehetne, szíve mélyén mégis arra vágyott, hogy egyszer útra kelhessen, és megismerhesse azt a számtalan világot, melynek utazói nap nap után megjelentek a fogadóban.
Amáta nyelvérzéke már kisgyerekként kiütközött. Szinte bármely országból érkező gyerekkel azonnal megértette magát, s ahogy nőtt, növekedett, úgy gyűltek fejében a nyelvek.
Egy esős késő délután négyfős hobbit társaság érkezett a Pajkos Póniba. Látszott, hogy a négy aprócska úr nagyobb útra készül. Vidáman mulattak, nagyokat ettek, s még nagyobbakat ittak a méretes fogadós kupákból, amiket még egy embernek is becsületére esett megemelni, nemhogy egy hobbitnak. Amáta, ahogy a sültes tálakat hordta fel, figyelmes lett egy fekete hajú, vándorköntöst viselő emberre, aki lopva a hobbit társaságot figyelte. A vándor nem tűnt veszélyesnek, tiszta kék szemében valami nemes fény ragyogott, mikor egyszer belenézett Amáta rajta felejtett szemébe. Egy pillanat volt csupán az egész, mert a következő percben a nagy hangzavart csörömpölés, majd meglepett kiáltások szakították meg. Az egyik hobbit uraság eltűnt. A fogadóban üldögélők közül többen távoztak. Úgy gondolták, talán aznapra elég volt az erős brie-i vörösborból. A maradók meg csak találgattak és körbe-körbe kémleltek a szobában, nincs-e valamelyik sarokban egy mágus, aki csak úgy kedvtelésből, pont a legrészegebb hobbitot változtatta köddé. Nem volt.
Az ivó végül bezárt, a szállóvendégek az emeletre, a környékbeliek meg hazaszállingóztak. A hobbitok is az emelet felé vették az irányt, nyomukban a hangtalan léptű vándorral. Amáta csak bámult utánuk, mikor háta mögül apja hangját hallotta.
– Ne ábrándozz, kislányom! Szaladj be a belső szobába, hozz egy vánkost annak a Völgyzugoly felé tartó úrnak a hatosba! Nekem még beszédem van kicsit a hobbit urakkal.
Amáta engedelmesen elsietett az ágyneműért, és fürgén kapkodta a lábát a lépcsőn felfelé. Épp kopogni készült a 6-os szoba ajtaján, amikor meghallotta az apja hangját.
– Megbízhatnak Aragornban. Itt egy levél, amit szürke Gandalf hagyott itt a hobbit urak számára. Ebben minden benne van. A lelkemre kötötte, hogy adjam át, és biztosítsam önöket, hogy Aragorn jó szándékkal van.
– Ez egy nagyon veszélyes és hosszú út lesz… – kezdte egy másik hang, feltehetően a vándoré.
Amáta szíve majd kiugrott a mellkasából, a vánkost magához szorítva nekidőlt az ajtó melletti falnak.
– Ez lesz az az út, amin végre megismerhetem a világot! Velük kell menjek! – gondolta.
Az ajtó hamarosan kinyílt, és a vándor meg Papsajt Ászok lépett ki rajta. A két ember kezet fogott, és a fogadós úgy sietett el, hogy észre sem vette az ajtó mögött ácsorgó lányát. Mielőtt a magas, fekete köpenyes vándor visszalépett volna a szobába, Amáta mögé lépett, megérintette a vállát, és félhangosan megszólította:
– Aragorn úr kérem!
A férfi megfordult, és tiszta kék szemével fürkészőn nézett a lányra.
– Aragorn úr – kezdett bele Amáta a mondandójába –, kérem, hagy menjek önökkel az útra, amiről az apámmal beszéltek.
– Honnan tudsz te erről az útról? – kérdezte Aragorn szigorúan.
Amáta lesütötte a szemét.
– Az előbb hallottam, miről beszéltek – suttogta, majd hirtelen felnézett, egyenesen a nála majd két fejjel magasabb férfi szemébe, és így folytatta: – Nem szoktam ám hallgatózni. Most is csak véletlenül hallottam meg, miről beszélnek. Egy vánkost hoztam önnek, mert a régit apám szerint puhának találta. Bocsásson meg, hogy önre támadok így a kérésemmel, de csak segíteni szeretnék.
– Nem jöhetsz velünk – rázta meg a fejét Aragorn, és épp el akart fordulni, amikor Amáta elkapta a karját.
– Kérem. Hasznukra lennék. 32 nyelven beszélek. 4 ork dialektust is ismerek, sőt a felföldi entekkel is megértem magam. Tőlük kaptam a botomat is. Kérem. Nem leszek terhükre. Tudok harcolni. Vigyázok magamra. Jó lovas vagyok. Kérem! Mennem kell!
– Menned? Miért? – kérdezte Aragorn.
– Nem is tudom. Már régóta tudom, hogy egyszer el kell mennem. Talán az a bajuk, hogy nő vagyok?
– Nem! Nem is tudom. Na jó, megbeszélem a társaimmal, itt várj.

Márton Luca illusztrációja


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése