2026. október 31., szombat

Nagy Izabella: Lütyike sétálni indul

 

Kovács Réka


Még nem kel a nap, még nem vörös, se nem piros, se nem rózsaszín

Álmában még nem szól a szamár, majd később tátja ki száját

Hangosan mondja, hogy i-áááá

Még a trombitavirágok sem narancsok, csendben várakoznak

A farkaspók még nem bújt el a nappali fény elől

Lütyike ezt szereti

Felkelti Zsürkét és a Költőt

A NagyMedvét és Lolkát, a két fiút

Belesompolyog zakózsebükbe, és kuncsorog

Hihihi-hehehe-hahaha, álmotok meleg párnákban hagyjátok

Gyerünk a kaptatóra, a vadászleshez, a kilátóba

Induljunk hajnalhasadás-sétánkra

Mindig csak egyszer nyárvégi hajnalon

Még álmos a szem és álmos a fül és álmos a lépdelés

Lütyike a zsebben dudorász

Víg napok jőnek, víg a sás, vígan hajladoz.

 

Kovács Réka

 

2026. október 29., csütörtök

Várfalvy Emőke: Mesébe lépni szabad!

 

Jaskó Emőke


Fűre lépni szabad,

csőbe húzni tilos,

lépcsőn szalad,

fűzője piros,

fokról fokra

forróbb az emelet,

forog a csigavonal,

vezeti tenyered,

talpad teper,

szíved szúr,

Csodaország lent vár,

tudod jól, 

te felfelé futsz mégis,

agárnyi vágta,

csak tovább, kövess

a Manógyárba!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. október 27., kedd

Bank Eszter Katalin: Beköszönünk

Kovács Réka



Kovács Réka


Dezső a főlépcsőn ücsörgött, amikor rátaláltam. Ücsörgött, és szipogott.

Pici ormánya lefelé kunkorodott, de apró gombszemében megcsillant a remény, ahogy felpillantott rám.
Talán nem hitte, hogy embert lát errefelé, éppen ma. Én sem hittem, hogy pont egy zsebegénybe botlok bele, amikor a padlásfeljárót keresem.

Honnan tudtam, hogy zsebegény? Ott volt mindjárt a zsebe. Az éppen akkora volt, amelybe egy világlátásra vágyó gyerek belefér. Mondjuk, a Tanika. Szóval ott ült Dezső, a zsebegény, és egy szál gyerek sem volt égen-földön, akit beleültethetett volna az erszényébe. Érthető, hogy szomorkodott szegény. Én éppen egy hangyányit nagyobb voltam a zsebbe férő méretnél. Tanakodtam, mi legyen. Hát mégsem hagyhatom egyszál egyedül, szomorkodva a főlépcsőn.

Felajánlottam a kincseimet vigasztalásul: egy csodaszép, kék üveggolyót, tíz darab gemkapcsot, egy leszakadt madzagvéget, és egy megrágott kiflicsücsköt. Köszönte szépen, és mind megette a csodaszép, kék üveggolyót, a gemkapcsokat, a madzagvéget, egyedül a kiflicsücsköt nem, azt zsebrevágta. Az még jó lehet egy amolyan zsebbevaló gyereknek.

Mellé ültem hát a főlépcsőre, és várni kezdtünk. Együtt várni mindig jobb, mint egyedül. Tik-tak, tik-tak, potyogtak a másodpercek, koppantak a percek, dobbantak az órák.

Aztán nagy sokára hangokat hallottunk. Először csak zümmögést, aztán duruzsolást, aztán beszélgetést, végül nevetgélést. Még ajtócsapódást is.

Összenéztünk. Hát megjöttek!

Lesz itt mese, móka, kacagás, na meg körteevés. Még az is lehet, hogy Tanikát is magukkal hozták. Akkor meg lesz világlátás is.

Na, mire vársz?

Uccu neki, vesd el magad, és itt lehetsz te is mindjárt velünk, a főlépcsőnél.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

2026. október 24., szombat

András Adél: Amikor Soha focizni ment

 

Takács Viktória

 Marika néni mindig csoszogott, de ma még hangosabban klaffogott a papucsa, mint máskor. Marika néni még a nyári szünetben is kardigánt viselt. Péterke anyukája mesélte, hogy már akkor is  a házban lakott, amikor ő volt kicsi. Az jó régen lehetett, mert az anyukák nagyon öregek, húsz évnél is idősebbek. Marika néni állandóan csomagot cipelt. Kis csomagot, nagy csomagot, kövér csomagot, sovány csomagot és mindenféle titkos csomagot. Szatyorban. Volt, hogy kék, volt, hogy piros, de egyszer még zöld szatyorban is. A mostani csomagja nagyobb volt, mint eddig bármikor.
Marika néni a harmadikon lakott. Ez azért baj, mert a harmadik  a legfelső emelet, a lift pedig már régen kipurcant. Péterke anyukája szerint, amikor ő kislány volt, még be lehetett húzni a liftajtót, és zsumm, fel az emeletre. Aztán le.
Marika néni a piacról jött. Ezt onnan lehet tudni, hogy ha találkozott a lépcsőházban egy felnőttel rögtön rákezdte: „Szia, drágám, épp a piacról jövök. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” Ilyenkor elvették tőle a szatyrot, és felvitték a harmadikra. Marika néni ment utánuk üres kézzel, és panaszkodott: „Ó, drágám, köszönöm. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De mindig felért. Aztán sütit sütött. Ezt onnan lehet tudni, hogy a finom illat kibújt az ajtó alatt. Talán vaníliás pitét sütött. Talán muffint. Nem tudja senki, mert sosem kínált meg belőle senkit.
Marika néni ma is ott állt a lépcső alján: „Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De egy felnőtt sem járt arra. „Jaj, de egyedül vagyok…” – kezdte újra hangosabban. Sehol senki. Vagy mégis? Péterke épp hazafelé indult. Nem volt senki az udvaron, aki kapura rúgott volna vele.
– Csókolom, Marika néni.
Marika néni felemelte a szatyrot, és rálépett az első lépcsőfokra:
– Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.
Péterke vidáman ugrált előtte. Mire Marika néni hármat lépett, Péterke felszaladt két emeletet, aztán egyet vissza.
– Én is egyedül vagyok. Bence a Balatonra ment, Anna pedig nem akar kijönni, mert meleg van, és az udvaron nincs klíma.
– Egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – sóhajtott Marika néni.
– Jövő héten én is elutazom. Táborba. Nehéz az a csomag? Szólnék anyának, de épp ebédet főz.
– Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – válaszolt Marika néni.
– Hú, jó nehéz lehet az a szatyor. Meg sem tudnám emelni. De az almát fel tudom vinni.
Marika néni kivette a zacskó almát, és Péterke kezébe nyomta.
–  Félek, hogy soha nem érek fel – mondta újra.
–  Tessék ideadni a kulcsot, felszaladok, és kinyitom az ajtót –  ajánlotta Péterke. Most lassabban futott. Nehéz volt az alma.
–  Soha nem érek fel – nyögött nagyot Marika néni.
De azért csak ment tovább. Péterke fütyörészve várta.
–  Felértem…  –  mondta meglepődve Marika néni.
– Hát … – álldogált kardigánját igazgatva az ajtóban –  nem vártam vendéget, de ha már feljöttél,  gyere be.
Letette a titokzatos szatyrot az asztalra. Lisztet, tojást, tejet és vaníliát varázsolt elő belőle, majd megkérte Péterkét, hogy keverje össze a tésztát.
–  Csokis vagy meggyes legyen?
Péterke a csokisra szavazott.  Amíg sült a süti, Péterke elmesélte, hogyan nyerték meg az iskolai bajnokságot. Azt is, hogy három gólt lőtt. Igaz, egyiket lesből, de Marika néni úgysem tudta, mi az a les.
Hamarosan finom vanília illat lengte be a házat.
–  Holnap is tetszik menni a piacra? –  kérdezte Péterke, miután három muffint is megevett, csak hogy ellenőrizze, mindegyik finomra sült-e.
Marika néni megsimogatta a fejét, és adott neki egy csomag langyos muffint.
Péterke elindult, hogy megkeresse a focilabdáját. A lépcsőfordulónál azonban megtorpant, halk nyöszörgést hallott. Óvatosan közelebb lépett. A lépcsőn egy hatalmas Soha ült. Nem krétával vagy tollal írt: ez egy igazi szó volt. Amikor Péterke megpiszkálta a cipője orrával, Soha rámordult:
–  Soha nem mondták neked, hogy nem illik másokra lépni? He?
Péterke elkapta a lábát, és lábujjhegyen lépett tovább. Épp egy Félek mellé. Félek olyan picire húzta össze magát, hogy csak az „f” és a”k” betű látszott ki belőle.
–  Félek, hogy rám taposol. Menj innen, kérlek –  suttogta.
Péterke vigyázva kerülte ki, nehogy valamelyik betűjére rálépjen.
A lépcsőforduló után egy Elfáradtam pihent. Hosszasan nyújtózkodott, az „á” betűje hatalmasat ásított.
– Elfáradtam, nem megyek tovább. Nem ülsz le mellém?
Péterke leült egy percre, megsimogatta Elfáradtam lekonyuló ékezetét, majd továbbment. A következő lépcsőfokon Egyedül álldogált. Saját árnyékát keresgélte, de mivel nem találta, unalmában összekuszálta a betűit.
– Ügyeled egy kicsit a betűimet, Péterke? Nem fogadnak szót.
Egyedül próbálta helyükre rakni a betűit, de akárhogy forgatta őket, csak egyedül maradt.
– Jaj, de jó, hogy leértem! – sóhajtott fel Péterke, azzal belelépett egy tócsába.
– Hüpp. Hüpp-hüpp.
Egy hatalmas Jaj zokogott a sarokban, könnyei végigfolytak a lépcsőn.
– Hát téged mi lelt?
– Jaj nekem, jaj, nekem! Egyedül vagyok és félek.
– Dehát itt vagyok én is, – ölelte át Péterke. – Nem kell félned, megvédelek. Látod, milyen magas vagyok?
Péterke ugyan mindig a tornasor végén állt, de egy Jaj mellett igazi óriásnak tűnt.
– Szereted a csokis muffint?
Buta kérdés volt, mindenki szereti a csokis muffint.
Miközben nézte, ahogy Jaj felfalja a muffint, Péterkének eszébe jutott valami. Megfordult, és visszaindult a lépcsőn. Egyedül ugyanott árválkodott. Még szomorúbb volt, mint korábban, mert rájött, hogy a Lügyede szónak semmi értelme.
– Ez egyedül az enyém? – nézett nagy szemekkel a muffinra.
Péterke bólintott.
Ezután Elfáradtam következett.
– Elfáradtam – nézett rá szemrehányóan.
Péterke segített neki felülni.
– Fáradtam.
Péterke kezébe nyomta a muffint.
– Adtam.
Elfáradtamnak annyira ízlett a süti, hogy repetát is kért. A második süti után megrázta az ékezetét, majd egyszer csak felpattant, és énekelni kezdett:
– Elfáradtam
Fáradtam
Adtam
Tam-tam...
Tam-ta-tam-taram…  
Épphogy táncra nem perdült. Péterke is dudorászva haladt tovább.
Soha még mindig morcosan gubbasztott.
– Kérsz egy muffint? – kérdezte tőle.
– Soha nem eszem édességet – fordult el Soha.
– Csokis.
– Soha nem … a csoki egészséges?
– Hogyne, növényből készült.
 Soha akkorára tátotta az „o” betűjét, hogy egy hammra bekapta a muffint.
– Soha nem ettem ilyen jót! – sóhajtott. – És soha nem volt egy ilyen jó barátom.
– Egy? – vakarta meg a fejét Péterke. – Lehet az több is. Gyere velem!
Soha vidáman gurult mellette. Félek, Elfáradtam, Egyedül és Jaj is csatlakozott hozzájuk.
– Focizzunk? – kérdezte Péterke.
Jaj annyira megörült az ötletnek, hogy dalra fakadt: „Jaj, de jó a habos sütemény.” Péterke folytatta „Mogyoró van az ő tetején.” A „lépesméznél” már minden szó egy mondatként énekelt. Ugráltak és táncoltak, perdültek és fordultak, hogy az öreg lépcső csak úgy jajgatott alattuk.
Amikor az utolsó szó is elcsendesedett, kimentek az udvarra.  A nap már az első gólnál elaludt, de a muffin kitartott a meccs végéig.

Másnap Marika néni lila szatyorral érkezett haza. Még sosem volt nála lila szatyor. Péterke a kapu előtt rugdosta a kavicsokat. Kivette a szatyorból a meggyes zacskót, és elindult felfelé. Marika néni megköszönte, nagyot sóhajtott, majd rákezdte szokásos mondókáját:
– Ajj … lügyede …  madárfalet …
– Madárfalet, az meg micsoda?
– Magam sem tudom.
 – Talán madárfalat, veréb muffin – nevetett Péterke.
Marika néni megcsóválta a fejét. Érezte, hogy valami nincs rendben, nem ezt akarta mondani.
– Ajj… lügyede …  madárfalet … ohas … réke… – próbálta újra. – Hogy a csavarodott nyelvű, táncoslábú, daloló fittyfene egye meg! Hová tűntek a szavaim?
De hiába kereste, nem találta őket. A szavak már nem feküdtek ott, ahol tegnap.
– Góóól!!! – hallatszott az udvar felől.
Péterke kikukucskált a korlát mögül:
– Tetszik jönni? Segítek kimagozni a meggyet.
– Megyek már, csak …
– Ne féljen, Marika néni, nem fog elfáradni, és soha nem lesz egyedül.
 Marika néni megvonta a vállát, felemelte a szatyrot, és elindult felfelé. Ugyanannyi lépcsőfok vezetett a harmadikra, mint tegnap. Mégis úgy tűnt, mintha hamarabb elfogyott volna.

 

Szerkeszetette: Németh Eszter 

2026. október 22., csütörtök

Várfalvy Emőke: Naplépcsőház

 

Kalas Zsuzsa


Laknak-e a lépcsőházban

hétfők s velük keddek,

vagy a szerdával közösen

naptárban rekedtek,

csütörtököt mondtak,

ami, te is tudod, vétek,

főleg, ha mindenki tudja,

legjobb nap a péntek,

mert szombaton nem kel korán

e lépcsőházban senki,

vasárnap meg nem kell 

– hurrá! – 

főzeléket enni. 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. október 20., kedd

Miklya Zsolt: Kákabél, Galoppmadár

Bódi Kati


Kákabél
Matt Harvey nyomán

Egy kákabélű kutya kuporog.
A kaka beszorul.
Kutyafog csikorog.
A kákabélű hiába guggol.
(Hogy mi lesz vele,
mindjárt kiderül.)
Csak guggol,
                       guggol,
                                     guggol
                                                  és guggol.
Talán csak gyakorol.
És végre sikerül.
Egy kákabélű kutya kupacol.


Galoppmadár


Atlétatestű agár szimatol.
A távolban két őzfül megremeg.
Agancs villan, és már nincsen sehol.
A gazda szól: Marad.
                                      Póráz feszes.
Atlétatest sosem volt rajtra vár.
Aztán kienged.
                           Lazít.
                                     Nyújt.
                                                Üget.
Csak álomban lehet galoppmadár.
De nem csinál belőle nagy ügyet.
Átsétál réten,
                         úton,
                                   képeken.
Áthajlik térden,
                            árkon,
                                        verssoron.
S míg tündérszoknya lóg a kék egen,
körötte mennyi fénygalopprokon.
Atlétatestű bőre megremeg.
Tappancsa lép,
                           a gazda szól.
                                                  Marad.

Szerkesztette: Nagy Izabella 

2026. október 17., szombat

Gertheis Veronika: Őzike és a Nyuszi reggelije

Gyovai Kati



Őzike az árokban heverészett. Szájából fűszál lógott ki, unottan rágcsálta a végét. Még élvezte a rét hajnali hűvösét, de tudta, hogy hamarosan feljebb ér a nap, és ugyanolyan forróság lesz, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
Nyuszit várta. Régi jóbarátok voltak, még kölyökkorukból ismerték egymást. Az őz, amikor tehette, kilátogatott hozzá az erdő szélére. Most azonban hiába várt rá.
– Talán még alszik – gondolta először.
Kicsit várt. Aztán halkan dobbantott néhányat a patájával. Üregi barátjának minden bizonnyal hallania kellett a jelzést. De nem felelt. Őzike barátságosan vakkantott néhányat, ám erre sem érkezett válasz.
– Úgyis korán jöttem – vonta meg a vállát. – Még egy kis időt adok neki.
Az őz tovább kuksolt a fűben. Csak két kikandikáló, legyezgető füle árulta el rejtekhelyét. A mezőn rovarok zsongtak a virágok körül, az erdőből madarak csivitelése és patadobbanások hallatszódtak. Az állatok, növények élvezték a hűs, friss reggelt,  mielőtt a hőség eléri őket. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.
Őzikén úrrá lett a türelmetlenség, és közelebb lopakodott a nyúlüreghez.
– Mi van, ha azért alszik olyan mélyen, mert tegnap véletlenül belakmározott macskagyökérből, és az nyomta el ennyire? Vagy, ha mérges bogyót evett, amitől egész éjjel fájt a gyomra, és hajnalban tudott csak elaludni? – aggódott a barátjáért.
Lehajolt az üreghez, és vékony orrát bedugta a lyukba. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de az még őzszimattal is világos volt, hogy Nyuszi nincs otthon.
– Jaj, mi történhetett? – riadt meg hirtelen.
Mivel gyakorlott volt a veszélyhelyzetek felismerésében, gondolatai máris a lehetséges forgatókönyv körül jártak. Lehet, hogy a nyúl elfelejtkezett róla, és a reggeli találkozóról, és éppen ma ment el meglátogatni a túlsó domb tövében élő nénikéjét. Ez elég szomorú lett volna. De még ennél is rosszabb, ha Nyuszinak az éjjel megfájdult a foga, és reggel orvoshoz kellett sietnie. Ez esetben viszont biztosan hagyott volna üzenetet.
Vagy már az éjszaka sem volt itthon? Este, hazafelé akkora gödörbe esett, hogy azóta se tudott kikecmeregni belőle? Vagy összetalálkozott a borzzal, aki úgy szóval tartotta, hogy végül nála aludt, hogy ne éjnek éjjelén kelljen hazaugrálnia? És mi van, ha nem a borzzal, hanem – jaj, rettenet! – a rókával találkozott össze? Vagy, ha a nap első sugaraival vadász érkezett, és fürge lábú vadászkutya kaparása ébresztette a nyulat legédesebb álmából. Ezekre a gondolatokra az őz már teljes testében reszketett.
A dombtetőről lefelé kanyargó ösvényről lépteket hallott. Emberi lépteket. Éppen háttal ült nekik. Az emberek megálltak. Füle hegyén érezte, hogy őt figyelik. Szíve összeszorult. A közeli erdő fáit vizslatta, hogy hol tud a leggyorsabban eltűnni közöttük. Amikor megtalálta a menekülőutat, teljes erőből nekirugaszkodott, és néhány hatalmas ugrással a sűrűbe vetette magát.
– Vadász, vadász! – rikoltozta közben, részben a többiek tájékoztatására, részben, hogy erőteljes hangjával elijessze az embereket.
Nem sikerült. Nem vadászok, egyszerű túrázók voltak, akik csodálkozva figyelték az őzet. Eszükben sem volt megriasztani, éppen azért álltak meg az úton, hogy ne zavarják meg a reggeli pihenését.
Őzike az ismerős erdei csapásig száguldott, ahol megtorpant, hogy kifújja magát. A szíve még mindig a torkában dobogott. Ahogy ott álldogált, remegő lábán egy puha mancs simogatását érezte.
– Mi történt, Őzi? – kérdezte a nyúl.
Mert, hogy ő volt az. Egy nagy csomó répát szorongatott a másik mancsában.
– Hol voltál? – fakadt ki az őz. – Téged vártalak az üregnél, már azt hittem, róka vitt el, azért nem vagy otthon, de aztán vadászok jöttek az úton, és elfutottam…
– Ó, te! – sóhajtott Nyuszi. – Ha tudtam volna, hogy ennyire izgulsz majd, jobban sietek. De csak friss répát akartam hozni reggelire. Gondoltam, neked is jól esne ebben a nagy szárazságban!
Az őz megkönnyebbülten adott  orrpuszit a barátjának.
– Azt hiszem, egy kicsit túlaggódtam a dolgot… – vallotta be halkan. – Még az is eszembe jutott, hogy talán elfelejtetted a találkozónkat.
– A Kerek erdőben mindenféle megtörténhet, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem felejtkezem el rólad. Mert a barátom vagy, és fontos vagy nekem – ölelte át Nyuszi Őzike nyakát.
– Olyan biztos ez, mint az, hogy roppanós répát fogunk reggelizni! – rikkantotta aztán.
A nyúl két lapulevelet kerített és szépen elrendezte rajta a répákat, mint valami tányéron. A zöldség olyan friss, hersegős volt, hogy azon versenyeztek, ki tudja hangosabban ropogtatni.
Belakmároztak,  az éhség sem borzolta a kedélyüket, Őzike is megnyugodott. Így, hogy a barátja is vele volt, az előbb még olyan rémisztő erdő most újra barátságos helynek érződött. Arra gondolt, hogy legközelebb, inkább tesz valamit, mielőtt belelovalná magát a legrosszabb ötletekbe. Például kifaggatja a bokrok között repkedő madarakat, hogy láttak-e valamit, vagy hagy egy üzenetet és elmegy megkeresni. Nyuszival együtt visszamerészkedett a mezőre, és mivel embernek már nyoma sem volt, az utolsó árnyékos szegletben még fogócskáztak egyet, mielőtt visszatértek hűsölni a föld alá, és az erdő mélyére.

 Szerkesztette: Németh Eszter 

2026. október 15., csütörtök

Miklya Zsolt: Főlépcső fiai

Dézsi Sada


Az elsőről Ede, nekünk csak Edu,

a másodikról Mária, nekünk csak Mara,

a harmadikról Hanna, nekünk csak Hani,

a negyedikről Nándor, nekünk csak Nandu,

az ötödikről Ödön, nekünk csak Öde,

a hatodikról Hugó, nekünk csak Hugi,

a hetedikről Hilda, nekünk csak Hila,

a nyolcadikról Nyék, nekünk csak Nyomi, 

a kilencedikről Karola, nekünk csak Káró,

a tizedikről Tóbiás, nekünk csak Tobi,

lift helyett lépcső, nekünk csak trapi,

így trappolnak, le-föl, föl-le, Főlépcső Fiai.



Lázár Ervin: Ödönke és a tízemeletes című meséje nyomán

szerk.:Nagy Iza 

2026. október 13., kedd

Várfalvy Emőke: Induljon a hajsza!

 

 

Fricska Erika

Csádé a hintaágyban feküdt. Ez volt a nyár negyvenkettedik napja. Kétszer is megszámolta, biztos volt benne, hogy nem téved. Egy matekverseny első helyezettje ritkán téved. Ahogy a hőmérő sem, ami pontosan negyvenkét fokot mutatott. Árnyékban.
A kertben csend volt. Olyanféle, amilyet csak télen, a friss hóhullás közben hallani. Amikor a puha pelyhekből elterülő takaró valahogy elnyeli a hangokat. Tavaly végre hallott ilyen csöndet, az anyukája mutatta meg neki, aki szerint ez az egyik legszebb csönd a világon. Ahogy Kisszékely pedig a legvarázslatosabb hely.
Míg a hóbuckákra gondolt, Csádé végre nem érezte magát, ahogy Ervin bácsi mondaná: pontynak a halászlében, mielőtt egy szép kanyarítás csípőspaprikára rálöttyintik a merőkanálból. Cudarul kitikkadva. A tikkadás és a leves hamar eszébe juttattak valami nagyon fontosat. Szinte kiugrott a hintaágyból.

- De jó, végre valaki nem alszik – csivitelte a hatalmasra nőtt alkörmös bokor mögül előlépő copfos lány.

Csádé fintorgott egyet. Nem elég, hogy a híres neves Tanika, akiről az anyukája azt mondta világraszóló barátok lesznek itt Kisszékelyben, nincsen sehol, de helyébe mit kapott, na mit? Hát persze hogy egy lányt! Aki ráadásul úgy néz ki, mintha a nagymama valamelyik babáknak szóló régi mesekönyvéből mászott volna elő. Vagy a Magyar Népmesék rajzfilmből, ami tele van királylányokkal. Csádé ki nem állhatta a lányokat, erre a nyári szünetet nem is eggyel kell töltenie. Hanem kettővel.
Mert ugye itt van Hencebonca, aki nem csak hogy lány, még kamasz is. Semmit nem lehet vele csinálni, mert folyton lovagokról meg várakról beszél és, ha nem beszél, akkor történeteket ír. Szerinte egy ekkora fiút a lovagoknak és a váraknak már réges-régen érdekelnie kéne és ha mindenkit név szerint ismer a spanyol válogatottból, azt sem ártana tudnia, ki az a lovag, aki szélmalmokkal harcolva kanyarított magának világhírt.

2026. október 10., szombat

Nagy Izabella: Kisszékely mesefigurái

Szabó Zelmira


Kisszékely mesefigurái


Tanika messze jár. Onnan integet.

Fél lábbal itt van a lépcsőn. Fél lábbal egy létrán.

Ki-be sétál ott és emitt. Tanika messze jár. 

 

A Költő lépést gyakorol a csillagos ég alatt. Lép jobbal egyet, majd a ballal halad.

Nem szól, figyel, lélekzik mellkasában a csillagfény.

Tölt egy pohár vizet, egy darab sajttal öblíti le, de szeme már csukódna. Elfogy az óra.


Zsürke pillangókkal álmodik. Piros és kék színűekkel. 

Rárepül vállára és bólogat, azt mondja, ne félj, kisleány.

Nem ébred álmából Zsürke, még várja a felkelő napot. Pipacspiros ébredést.


Az agár és Bübü macskát lesni indul. Fejük jobbra, mint két iker. Lábuk remeg.

Ez üldözné, amaz csak terel. Egymásra néznek, kérdik, mi a jel.

De a gazdik hangja erősebb. Ide, rosszaság, tessék hagyni a macskát.


Katibó fehér haja ecset, lerajzolja vele a barátok tavát, húzza maga után a színeket.

Lágyan mosolyog, szendereg benne a sás, az óriáskagyló, bogyók és iszalag.

A mindenféle színű tóban játszó molnárpoloska focicsapat.


Emő és Nórika dinnyét szeletelnek, lecsót főznek, mint a nagyok, de azért tesznek bele cukrot is.

Egy simogatás az agárfejen, egy ölelés hosszú séta után, egy vállveregetés.

Olyanok, mint a nagymamám és a kishúgom. Csak szeretni lehet.


Az új mesehősök Panka pöttyös szoknyájához bújnak, nézik az est fényeit.

Itt minden szalad, az idő, a pók, a nyest papuccsal, iramodik a nappal az éj után.

Mire mind összekupacolódunk, már indulhatunk is vissza a fölnőttségbe.



Szabó Zelmira


2026. október 8., csütörtök

Várfalvy Emőke: Vándorrabló tábornapló

Bódi Kati



Négy tábori vándorrigmus


Libben már az indahinta,

uzsonnára palacsinta.


Őzet űző agármagány

nyújtózik hűs halásztanyán.


Padláson szőtt egérregény,

álmodta egy szegénylegény.


Szorgos szomszéd manógyáros,

minden mese valóság most.


 

szerkesztette: Miklya Zsolt

2026. október 6., kedd

Smelka Sándor: Tanika és a bunki

Káposztás Judit illusztrációja
Káposztás Judit illusztrációja


Ez a mese nem úgy kezdődik, mint más közönséges mese, hogy hol volt, hol nem volt, az óperencián és az üveghegyeken is túl, nem! Ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott és elindultunk.

Hogy ki az a Tanika? – kérdezed. Nos, ő az én barátom. Na jó, mondhatod, értem, hogy barát, no de mégis kicsoda ő?

Erre viszont nem tudok válaszolni. Talán manó, esetleg éppen olyan manó, melyek Ervin bácsi manógyárából pottyannak ki a világra. Eltűnt egy szénaalagútban, aztán megérkezett hozzám. Ha ez így van, Tanika nyáron jöhetett a világra, mondjuk egy szemkápráztatóan napsütéses, csilingelően csintalan csütörtök délután.

Ám lehet, hogy nem a manógyár szülötte és elképzelhető, hogy egy padláslétráról bukfencezett le hozzám, vagy egy óriási szederfa törzséről csúszott le a földre. Bizonytalan vagyok, mert amikor erről kérdezem, mindig mást mesél.

Egyszer azt mondta, hogy az álmaim szülték, melyeket gyerekként álmodoztam nyári éjeken: egy fényes csillagról hullott le egy augusztusi éjszakán.

Másszor azt mesélte, hogy egy ócska, kopott kredencben jött a világra. Ez a kredenc a nagymamámé volt, és a kertünk végében álló fészerben porosodott. Tanika azt mondja, hogy a nagymamám meséiből született ő.

Meg azt is meséli, hogy egy akácfakéreg-tutajon hajózott valamelyik hosszú, erdei patakon, és mikor megunta a folyami életet, pont a mi kertünk végében szökkent partra. Ám, ez nyilvánvaló mese, tudniillik a mi kertünk végében nem csobog semmilyen patak.

Ezt azonban sose mondom meg neki. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön, mert rajta kaptam egy füllentésen.

Ó… egy kicsit elkalandoztam. Szóval ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott, és elindultunk.

– Hova viszel? – kérdeztem tőle.

– A bunkimhoz – válaszolta.

Elcsodálkoztam:

– Van bunkid?

– Bunkija mindenkinek van.

– Nekem például nincs.

– Elég baj az – mondta Tanika, majd felajánlotta: – Tudod mit? Az én bunkim mától fogva a tied is. Lesz egy közös bunkink. Na, mit szólsz?

– Prímán hangzik! Sőt, remekül, fantasztikusan, álomszépen, mesésen, sőt: brutál jól hangzik, de mit fogunk ott csinálni?

– Majd meglátod.

És én mentem Tanika után. Kisétáltunk az udvar végébe, elléptünk a bab és futórózsa ágyások mellett, beléptünk az öreg fészerbe, a nagymamám kredence mögött felmásztunk a vén létrán, fel a padlásra, kimásztunk a pókhálós ablakon, ki egy göcsörtös szederfa girbegörbe ágára, átegyensúlyoztunk a deszkakerítésünk és egy kis csacska patak felett. (Atyaég! Tanika jól tudta: mégiscsak bukdácsol egy patak a kertünk végében!)

Ezen a göcsörtös szederfán volt Tanika bunkija, ami most már az enyém is. Első látásra talán nem nagy szám: nem volt benne darts, sem bárszekrény, se fotel, se kábeltévé és internet, de volt egy ág, amin lógázhattuk a lábunkat. És a kilátás! Azt nevezem! Ráláttunk a virágos rétre, láttuk a folyondárokat, a borostyánokat, vadszőlőket, mezei katángokat, libapimpót, és az ezernyi, milliónyi megnevezhetetlen növényt, virágot, melyek kúsztak, másztak, futottak, illegtek-billegtek az alkonyi szélben.

Most azt mondhatod, hogy mindez szép, de mit csináltunk ott? Ha tudni akarod, nem sok mindent, szinte semmit. Nem készítettünk magunkról szelfit, nem böngésztük a böngészőt, nem kutyultuk a kütyüt, nem lájkoltuk a hájpot. Nem is beszéltünk. Csak néztük azt, ahogy lenyugszik a nap a rét szélén, ahogy köröznek a madarak a mogyoró bokrok felett, ahogy cirógatja a szél a tarackos tippant és a csomós ebírt. (Ezeket a neveket mind Tanikától tanultam.)

– Jó itt – mondtam.

– Jó bizony – mosolygott Tanika.

– Holnap is kijöhetnénk ide, nem gondolod?

– Minden este!

Ebben megegyeztünk.

És ha hiszed, ha nem: hazafele nem másztunk ágról ágra, ablakról létrára, nem sétáltunk gyalogúton és füves ösvényen. Nem ám! Ha hiszed, ha nem: hazafele átrepültünk a csacska patak és a deszkakerítés felett, átlebegtünk a fészer mohás teteje és a kertünk felett.

Figyelj csak: minden este bunkizás után én is Tanika olyanok leszünk, mint a lufik vagy szappanbuborékok. Vidáman szállunk az alkony fényében, oda, ahova a szél fúj minket.

És eszünk ágában nincs félni!


2026. október 3., szombat

Németh Eszter: Tanika és a bújócskafű

 

(c)Iván Zsuzsi

„Már megint ez a Tanika!“ Az apró kezek lágyan simultak rá a meleg kapura, mintha tartani akarnák vagy megbűvölni. A kapu mögött azonban csend honolt.
Lassan kattant a zár, és a füvek, a levelek, a virágok minden szirma, de még a bibék is a kapu irányába hajoltak. Lábujjhegyen óvatoskodott be a kertbe. A fán nevetni kezdett egy fekete rigó: „Tanika huncut!“,  mintha még ő is ezt dalolta volna, s valóban, a kertben nem volt bíró. Igaz, Tanika sem.
Leült a lépcsőre, és várt. Aztán a hátsó lépcsőhöz ballagott, ott téblábolt egy darabig, végül jobb híján leült a lépcsőre. Ekkor érezte meg, az alsó és a felső kert alatti lépcsőn. Látni nem látta, de világosan érezte, hogy valaki ütögeti, és fél lábbal rugdossa egyre hevesebben.
– Mi a manó? – nézett a lépcsőre, de semmit sem látott.
– Nem manó, Tanika! – felelte sértődötten a rúgkapáló.
– Azért rugdosni nem kell!
– Hogy a fityfirittybe ne kellene, ha egyszer majdnem rám ültél!
– Bocsánat, de hát még most sem látlak.
– Persze, mert bekentem magam bújócskafűvel. Itt terem a kertben, megkened a jobb tenyered,
a bal tenyered, a bal bokád, a jobb bokád, az első homlokod meg a hátsó homlokod. A sorrend fontos, mert utána visszafelé kell csinálni. A húzásirányt is! – tette hozzá fontoskodva a hang. 
– Kétségtelenül Tanika vagy – vigyorodott el. – De hol?
– Hát itt az Őlépcsőn. Beszorult a lábam.
– Az Őlépcsőn?
– Ott hát. Segitesz?
– Persze, mivel te látsz engem, fogd meg a kezem, aztán kihúzlak…
– Az nem lesz jó, de nézd, itt a lábam, ami beszorult.
– Látnám, látnám, a nyavalya essen a bújócskafüvedbe! – Miközben óvatosan megtapogatta a beszorult bokát, hogy ki tudja segiteni a résből.
– Minden fűre van nyavalya, izé, minden nyavalyára jó a fű…
– Úgy érted, minden nyavalyára van orvosság, te minden hájjal megkent?
– Úgy, úgy! Sárkány ellen sárkányfű, megtalálás ellen bújócskafű. Na szia! És kösz!
–  Hé, várj már, te hálátlan!
– Ipiapacs Pöszke! Ipiapacs Kisizik! Ipiapacs Zsondolkodó!
Pöszke, mert persze ő volt, felugrott, a fűzszálak haptákban álltak, és csak zsengtek-bongtak.
– Mintha Tanikát szagoltam volna! – Vakkantotta Bübüke.
– Mert Tanika volt. Bekente magát bújócskafűvel, és beszorult az Őlépcsőbe.
– Na de mi az az Őlépcső? – kérdezte egyszerre Kisizik és Zsondolkodó.
Pöszke vállat vont, és sandán szemügyre vette a füveket, az Őlépcső úgyis kiderül, de melyik lehet az a bújócskafű? 
– A fene essen ebbe a Tanikába! – dörmögte. – Nem elég, hogy hiányzik, de még a tréfáit is itt hagyta.


2026. október 1., csütörtök

A Főlépcső meséi - bevezető

Eszter fotója 2021 

 

A csoda ritkán történik a világ közepén. Sokkal gyakrabban a lépcsőfordulóban, a pinceajtóban, a padlásfeljárón vagy egy öreg fa odvában, ahol az ember még nem egészen itt van, de még nem is ott. Ott, ahol a történetek igazán szeretnek megszületni. 

A lépcső az emlékházban nem díszlet. Hanem dramaturgia. Aki felmegy, máshová érkezik. Aki lejön, már nem ugyanaz. 

A lépcső és létra, mint motívum legegyszerűbb szinonimája és megközelítése az átjáró szó. A népnyelv számos formáját ismeri, de a létra maga civilizációs tárgy. Ezzel szemben a kötél, az inda vagy egy vastag ág a természetből azonnal rendelkezésre áll. 

A "létra" motívumot a kulturális előfeltevéseink alapján automatikusan felfelé keresnénk, mert a bibliai hagyományban a létra szinte elválaszthatatlan az égi világba vezető úttól. Jákob létrája annyira domináns toposz, hogy könnyű azt feltételezni, hogy más hagyományokban is hasonló szerepet tölt be. A Bibliában a létra nem emberi eszköz. Jákob nem építi. Nem viszi. Nem mászik fel rá. Egyszerűen megjelenik. A létra ott nem technológia, hanem teofánia. A kapcsolat maga. 

Mert a létra egy ponton megszűnik tárgy lenni, és a köztes állapot, az átmenet, a fokozatosság, a beavatás, a hierarchia, a kapcsolat jelölőjévé válik. 

Bázis - Eszter fotója 2021

 

Kikkel találkozunk a beavatási folyamat során, a lenti és a fenti világban? A Manógyár világa ugyanis (ahogy az egész Lázár-univerzum is) nem klasszikus tündérmesei tér. Ott a csoda a hétköznapi tér repedéseiben jelenik meg. Vagyis nem a túlvilágon. Hanem a küszöbön. 

Victor Turner liminalitás-fogalma szerint az átjárók mindig olyan helyek, ahol a szabályok fellazulnak, az identitás bizonytalan, új lények jelennek meg. 

Hol élnek Lázár Ervin figurái? Nem a kastélyban. Nem az erdő mélyén. Hanem padláson, kert végében, fészerben, kerítés mellett, udvaron, öreg fában, lépcső alatt. Ez nem véletlen. Ők liminális lények. 



 

Templomlépcső - Eszter fotója 

Az idő ugyanúgy átjáró, mint a tér. Ebben az átjáróban leledzenek a Cimborák, attól a pillanattól kezdve, ahogy bármely tetszőleges járművel befordulnak a kisszékelyi bekötőútra. Az idő lelassul, a hőség enyhül, a tüdő ösztönösen hatalmas lélegzetet vesz. A varázslat immáron ötödik éve szakadatlanul működik. 

Ha hiszed, ha nem, olvass utána! 
Itt a blogon. 
A szerkesztőcsapat nevében, 
Németh Eszter