 |
| Bódi Kati illusztrációja |
A
tizenhármas pénteken történt, amikor lencsevégre kaptam a fekete macskát. Két
lábon állt a zebra előtt, megnyomta a gombot, és várt a zöldre. Aktatáska volt
a kezében, és kalap a fején. A lámpa zöldre váltott, a macska ugrott egyet, és
eltűnt egy kávéautomatában. Odaléptem a géphez, ahol egy pohár állt, és benne a
fekete anyag szavakat gőzölt felém: IGYÁL MEG! Egy mozdulattal megittam.
Hirtelen remegni kezdtem, majd arra lettem figyelmes, hogy eltűnnek a kezeim, a
lábaim, a hasam, a hátam, és még a fejem is. Az volt az első átalakulásom, és
sajnos nem az utolsó. Remélem, most nem az öcsém bilije leszek, mint legutóbb.
Megpróbálom
felemelni a kezeimet, de már megint nem találom őket, és ráadásul még a hasam
is úgy visít, mint egy feketeöves ébresztőóra. Legszívesebben kapálóznék, hogy
deaktiváljam a borzalmat, vagy a lábammal rugdosnám, hogy elég, de még az is
eltűnt. Persze nem csoda, hogy pittyegek, mert ez a kis pelenkaházas csiga,
hivatalosan az öcsém, a szájába tuszkol. Érzem a nyál tapadását. Szerintem ő
tudja, hogy valójában nem tűntem el, de anyu és apu csak előítéleteket
szerkeszt a Worldben, mert még csak nem is keresnek. Persze, ha nem hoztam
volna annyiszor rájuk a frászt, akkor most aggódnának, és anyu még a körmét is
rágná. De rájöttek, hogy amúgy is mindig előkerülök.
Hé,
öcsi! Tegyél le, mert olyat teszek, amit amúgy sem tudok. Ez gyenge próbálkozás
volt, mert megduplázta magát a nyálinvázió. Még jó, hogy a gyártó felkészült
ilyen szürreális helyzetekre, mert gyerekzáras vagyok, pontosabban
gyerekriasztós. A pittyegő egyre hangosabb, a nyál egyre töményebb, ami csupán
egyetlen értelmet csorgat önmagában, mégpedig azt, hogy öcsi így konzervál az
útókornak. De már itt az SOS brigád. Anyu kihámoz az öcsi kezeiből, és valami
puha anyagba dug, ami nagyon finom.
Szerintem
távirányító vagyok, mert anyu a tv előtt ácsorog, és ha lélegeznék, most
biztosan megfojtana, úgy szorít. Hát igen, jön a kedvenc tolkműsor, mert érzem,
ahogy megfeszül a bőr a kezén, és nyúlik, majd enged a szorítás, megmozdulnak
az ujjak, emelkednek. Ha jól sejtem, akkor most éppen bekapcsolom a tévét. De
hát itt nincs semmiféle nyomás. Hiszen nekem még gombjaim sincsenek.
Helyette
anyu körmeit érzem magamon, amivel még filézni is lehetne, és hallgatom, ahogy
kopognak rajtam, mint a megkövült esőcseppek. Kissé csiklandósak. Látom, a
körmök új pedikúrát kaptak, és anyu arca ettől valami harmóniát sugároz. Anyu
hangját hallom, ahogy szótagol valamit, és ettől majd szétrobban a fejem,
vagyis az a hely, ahol régen a fejem volt. Óriás méretű betűket látok,
dominósorban, és a hátsó betű, egy S hirtelen nekidől az előtte álló Z-nek, az
egy I-nek, egy A-nak, és úgy érzem, hogy ez a rengeteg betű hamarosan rám fog
zúdulni, és én ettől úgy kilapulok, mint egy... okosteló.
Szia, drágám. Hogy vagy?
Én fantasztikusan. Csak látnád az új körmöket. Majd hétvégén meglátod, ami
szuper jó lesz. Huba nem jön, mert éppen a szokásos eltűnését játssza velünk.
De hát Huba! Ő már csak ilyen☺
Kösz
anyu! Már látom is magam előtt a temetést, ahogy tűzbe teszik az 5 centi magas,
3 centi széles, 1 mm
vastag telefont, vagyis engem, és anyu elmondja a beszédet, hogy nem tudtak
megmenteni, mert lemerültem. Az aksi nem bírta, ezért visszatértem az örök
állapotba, ahol várom, hogy újra legyártsanak és bekapcsoljanak. És mindezt
azért, mert én már csak ilyen vagyok. Mosollyal!
Tele
van az aksim az egésszel, vagyis ahogy érzem, pont nem, mert lemerülök.
Kimerített ez a nyálas nap. Az biztos, hogy soha többet nem fogok telefont a
kezembe. Már ha újra lesz kezem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése