Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

Gyovai Kati illusztrációja

Wéber Anikó: Litama és loboko szerelme

Nekem az arcom a legfontosabb.

Szeretném, hogy megérintsd, mert

az arcunkon végtelen hely van,

és akkor ott hordanám a kéznyomod.

Az arcom én vagyok. És egy kicsit te is.

Árkok, dombok és hegyek rajta

a szemeim, az orrom és a szám.

A számmal megcsókollak. Mondogatom a neved.

Az orromban lakik az illatod.

A szememmel sírok. Ilyenkor

belőlem esik az eső. Folyó csiklandoz.

Megfürösztelek benne.

 

Én a kezemmel kapaszkodom beléd,

te a szemeddel belém.

Pedig neked éppen a kezed a legfontosabb.

Azzal simogatod le a gondokat az arcomról.

Ahogy a szememhez érsz, egyszerre nevetünk fel.

Melegítesz. A kezed bekeretezi az arcom.

Egy pillanatig bezársz, aztán kiszabadítasz.

Most már látlak.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lingala szavak:

litama = arc
loboko = kéz