 |
| Fricska Erika illusztrációja |
Kátai Letti: Elili világa
Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
Már csak árnyéka önmagának. Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
− Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
− Nem.
Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
− Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
− Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
− Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
− Eredj már! – rivall rá a kislányra.
Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.
− Annyit fohászkodtam Mzaméhoz és Mami Watához, hogy jöjjenek el és gyógyítsanak meg téged – szipogja a kicsi.
− És eljönnek?
− Nem, de küldenek maguk helyett valakit.
− Kit?
− Egy szemdoktort. Valami Madjarországból. Kabu mesélte, hogy már járt Kanangában is és sok mindenkit meggyógyított.
Elili beharapja az ajkát, nem mer hinni ezekben a dolgokban. A különös fehér orvosokban. Nem akar reménykedni, mert egyszer már beletörődött. És ezen képtelen lenne még egyszer átmenni. Ha nem jár sikerrel a műtét, akkor megint… sőt még rosszabb lesz minden. Mert a legrosszabb a remény elengedése. Ezen már túl van, és így vagy úgy, de megpróbál tovább élni.
− Inkább csak hallgassuk a szelet – rebegi az árnyéklány.
− Jó, de…
Mateka hirtelen elhallgat, megvonja a vállát és nővéréhez bújik, mintha mi sem történt volna. A beszélgetésnek ezzel végeszakad. A kislány tudja, hogy most meg kell várnia, míg nővére felkészül a dalra. Feszült csendben ülnek néhány pillanatig. Az árnyéklány próbálja felmérni a körülötte lévő történéseket, elmélyülten füleli a hanghatásokat. A kunyhó és a kiskert különféle pontjairól érkező neszeket, zörejeket könnyű beazonosítani. Mama knoko még mindig a kecskét feji, kedvesen hümmög az állatnak, aki néha meglöki körmével a fémkannát. Nyakában kolomp kong, a szél a méhekkel kergetőzik. Gombaleves fő a konyhában, meghitten rottyan a fazék. Húga az ujjait pecegteti a szék támláján. Ez az osztinátó. Pöcc-pöcc, pöcc-pöcc. Erre jönnek az egyszeri neszek, a véletlen nyikorgások és hirtelen roppanások. A létra falhoz csattanása, a víz átöntése egy lavórba, egy autó tovarobogása. Különös, hogy mennyi mindent észrevesz az ember, ha a látására nem támaszkodhat.
Elili összeszedi minden erejét. Csakis Mateka miatt. Miatta muszáj. Mély sóhajt hörpintve kifújja az első mondatot, ami eszébe jut: „mbila mobola”, vagyis „szegény pálmafa”.
Benn a fejében nőni kezd ekkor minden. Megnő az égbolt és kicsírázik rajta a sok rézsárga csillag. Majd a csillagok összeolvadnak és megszületik a Nap. A Nap elhever a földön és felébreszti a szebbnél szebb növényeket. A dal már magasan száll a vörösbarna mahagónik koronája felett, olykor megfésülve kócos lombjaikat. Vele együtt a spórák átrepülik a folyókat, így a rétek is messzebbre költözhetnek, különleges helyekre fészkelhetnek a magok, az álmok.
A dal örök. Nem lehet összetörni, kipréselni. Elili belső világának tüze élteti. A dal látja az orchideák és broméliák illatát. Látja a kecskesajt ízét, a madarak surrogását, a patak hűvösségét.
Az állatok, akik a réten kérődznek felemelik rá a fejüket és aznap a legfinomabb tejet adják kicsinyeiknek. A falubeliek megállnak a munkában és könnyeket morzsolva tátogják. A pávakakasok éjjel továbbadják a Holdnak, a hegyi gorillák felváltva dobolnak hozzá, s a kakaóbabokból egyszerre sűrű csokoládéforrások fakadnak. A dal a belső világból érkezik, a fény és a remény felé törekszik, mint a kúszónövények. A dal elhiszi, hogy minden lehetséges. Elili ezért nem akar énekelni. Mert ő már nem akar hinni. A dal pedig folyton arra emlékezteti, hogy igenis, hinni kell. A dal remél, a dal fáj, a dal ég, a dal jég. A dal nem öregszik, hiszen a lélek mindig fiatal marad. Ezért énekelhet mama knoko is minden reggel úgy a szerelemről, mintha ma is húsz éves lenne.
A dal ideje mindig a jelen. Még akkor is, ha a múlt dolgairól szól, mert éneklője mégsem ott van, hanem itt. Itt előtted, előttem. Itt Mateka előtt, aki egy idő után akaratlanul is behunyja a szemét és azt látja, amit Elili.
nzembo mbila
mbila mobola po na nini kolela?
kolela pe kolela, sik’oyo kosengela yaya
langi ya pembe mami wata
lobi esi kozonga, koyemba pe koyemba
yo moko, yo moko mololanda
kasi likamwisi mami wata yaya
koyemba pe koyemba, boye monama kozonga, boye monama kozonga
pálmadal
szegény pálmafa mért sír?
csak sír és sír, egy nővérre van szüksége
a fehér vízszellem holnap visszatér
énekel, s csak énekel
te világtalan vagy, de e csodás vízszellem nővér
énekel, s csak énekel,
így a szivárvány visszatér
Mateka a boldogságtól nem is tud mit mondani, inkább kérdez:
− Kifesthetem a lábkörmödet? – Elili bólint. Előkerül a narancssárga műanyagkosár telis-teli különböző színű filléres körömlakkal.
− A rózsaszín jó lesz, ugye? – kérdi, de az árnyéklány nem felel, elmereng a gondolataiban, mire húga önfeledten magyaráz tovább. – Fú, de büdi. Mindjárt kész. Nézd! Rászállt a pille. – örvendezik, aztán elcsuklik a hangja. Szerencsére nővére elmosolyodik:
– Érzem. Csikis.
***
Kedden a váróteremben nagy a nyüzsgés. Azonban mikor a várva várt doktor megérkezik, hirtelen megreked a csevej. Amint felmérik a jövevény lényét, s érzik a belőle áradó nyugalmat, kedvességet, újra visszatér az önfeledt zsivaj. A doktor erőt sugárzó tekintettel, mosolyogva sétál be a vizsgálóba. Orrán szemüveg, nyakában az elmaradhatatlan fényképezőgép lóg. Ugyanis mindent szeret megörökíteni itt Afrikában. Ilyenek ezek az európaiak, folyton csak fotóznak mindent. De tényleg mindent.
Mikor Elili következik, feláll, de hirtelen megtorpan az ajtónál.
– Mi a baj? – kérdi mama knoko lágyan.
– Attól félek, hogy nem is jól emlékszem a világra. Hogy nem is olyan szép, mint ahogy emlékszem rá – görbül le a lány szája.
– Hát abban biztos lehetsz, hogy a fejedben minden sokkal szebb – mereng mama knoko és a lány vállára fekteti meleg tenyerét. – A képzeleted a legszebb, ami valaha is létezett. Ezt nevezik belső látásnak. Vagy belső világnak. Ugye? A szemed világa, milyen érdekes. Ezt aztán senki nem veheti el tőled. A külsőt meg, ha vissza is kapod, legfeljebb árnyéka lehet mindennek.
Az árnyéklány mély levegőt vesz, és kitárja végre az ajtót.
Szerkesztette: Németh Eszter
 |
| Hajdú D. András fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése