 |
| Arthofer Márk illusztrációja |
Halász Bálint: A varázsló születésnapja
– Nagypapa, mesélj Afrikáról!
– Mit meséljek?
– Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!
– Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.
– Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!
– Úgy látom, nincs más választásom.
– Nincs!
– Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.
– Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!
– Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.
– Az jó sok ajándék, nagypapa!
– Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.
– A zsiráfokat ki ne felejtsd!
– Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.
– Jó kis buli lehetett!
– Én vagyok a legszebb! – rikkantotta egy páva.
– Ugyan már! – csattant fel a krokodil. – Nézzetek rám!
Az antilop ide-oda szökkent, hogy mindenki lássa, milyen kecses. Az elefánt trombitált, a zebra két lábra ágaskodott, a zsiráf még magasabbra nyújtózott. Az emberek sem hagyták annyiban a dolgot. Egyre hangosabban vitatkoztak, egymás szavába vágva. Végül már senki sem hallotta a másikat.
A varázsló sokáig figyelte őket. Szomorú lett. Ő nem a sok ajándékot szerette a születésnapjában, hanem hogy gyerekeit együtt látja – de ők nem látták egymást, csak önmagukat.
– Nagypapa, és akkor mi lett? Nem kaptak tortát?
– Annál rosszabb.
A varázsló felemelte a botját. Göcsörtös volt, öreg, mint az idő. Amikor megsuhintotta, az Ég elsötétült, a Föld megremegett… és hirtelen csend lett.
Minden élő egy színű lett. Fekete.
– Fú, megborzongtam, ez egy kicsit ijesztő…
– Az is volt.
A növények összementek, az állatok pislogtak, de nem láttak semmit. Az emberek tapogatóztak a hirtelen támadt sötétségben. De a varázslónak ez nem volt elég: dühében nemcsak a színeket vette el, hanem a szavakat is.
Egyetlen szó maradt.
– Mi? Az, hogy csokitorta?
– Ha ott lettél volna, talán az lett volna. De neki akkor csak az jutott eszébe: Kob.
– Mit jelent az, hogy Kob?
– Hát éppen ez az! Senki sem tudta.
Attól fogva minden Kob lett. Az elefánt – Kob. A zebra – Kob. A zsiráf? – Kob! – A fa, a virág, az ember – mind Kob.
Próbálták megmondani, kik ők… de a kismajom csak annyit tudott makogni: Kob. A majomkenyérfa keservesen nyikorogta ugyanazt. Az embergyerek is sírva csak ezt hüppögte.
Nem találták magukat – és egymást sem. A kismajom majomkenyérfát tapogatta anyja helyett, ahogy az embergyerek a sarat és a sötétséget.
Ekkor a feketeségben zöld szempár villant. Mintha két óriás szentjánosbogár tűnt volna elő a semmiből. De nem bogár volt, hanem egy ősi lény, a leopárd lépett elő a sűrű feketeségből, mintha egy nehéz függöny mögül bújt volna elő.
– Amikor anyával bábszínházban voltunk, az a cica is a függöny mögül kukucskált ki. Őt Findusznak hívták. Ennek mi volt a neve?
– Koj Bumba. Ő nem a varázsló teremtménye volt. Vele együtt született.
A leopárd, Koj Bumba lassan odasétált a varázslóhoz. Leült elé, és ránézett.
– Testvérem – szólalt meg. – Születésnapod van, miért lógatod úgy az orrodat?
– Mérges lettem – mondta a varázsló. – Mindenki csak magával törődött. A páva a tollával kérkedett, a krokodil a páncéljával, az antilop a kecsességével. Senki nem látta a másikban a szépet és a jót.
– Értem, ez tényleg szomorú – mondta a bölcs nagymacska.
Aztán hallgatott. Nem tudni mennyi ideig ültek a csendben, talán egy pillanatig, talán egy évezredig.
– És most jobb? – szólalt meg Koj Bumba. – Most, hogy se fény, se szó, se család?
A varázsló lehajtotta a fejét.
– Nem.
A dühe tovalett, mint ahogy a szél elfújja a sivatagi homokot. Üresség volt benne és körülötte.
Felemelte a botját. Megsuhintotta balra háromszor és jobbra háromszor.
– Mint az a Dumbledore a Harry Potterben! Lumos!
– Igen ez is egy fényvarázslat volt, kisunokám.
Az Ég kékbe borult, és színeket szórt alá. A majomkenyérfa visszakapta kérge vörösét, az ágán a levelek zöldben pompáztak, a tövében a fű aranyban hullámzott, a zsiráf is ismét sárga lett és visszakapta pettyeit, a páva a gyönyörű, azúr tollait, az elefánt a szürkéjét, a zebra a csíkját. Az emberek bőre is visszakapta a maga árnyalatát – világosat, barnát, feketét és mindenféle köztes színt.
Ekkor a Föld is megrázta magát, és a szavak visszanőttek, mint eső után a fű.
A Kobból ezerféle szó lett: kobotoma – megszületni.
Kobanda – elkezdeni.
Kobika – meggyógyulni.
– Akkor te kobika vagy, nagypapa? Hiszen te gyógyítasz!
– Lehet, hogy egy kicsit az vagyok.
– És a leopárd kapott ajándékot, mert olyan okos volt?
– Kapott, kisunokám! Nevetést, táncot, simogatást!
– És az afrikai emberek, ők miért maradtak feketék? Róluk elfeledkezett a varázsló?
– Ó, dehogy. Ők mindig is olyan színűek voltak, mint az éjszaka, amiből a csillagok és az álmok születnek.
– Igen… álmos is lettem.
– Akkor le is kapcsolom a lámpát. Jó éjszakát, kisunokám!
– Jó éjt, nagypapa… kobika.
Szerkesztette: Gertheis Veronika
 |
| Hajdú D. András fotója |
Lingala szavak:
kob = ebben a formában nincs jelentése
koj mumba = ebben a formában nincs jelentése, de a Mumba gyakori családnév
kobotoma = megszületni
kobanda = elkezdeni
kobika = meggyógyulni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése