Író Cimborák: Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

2026. július 7., kedd

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la

ang-i-li

ing-a-la

lang-i-li

in-ga-la

angi-li

linga-la

inga-la

angi-ling

ang-ili

lingi-lang

langa-ling

lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
– Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott. A varázsigét egyre közelebbről hallottam, puha érintést éreztem a fejemen.
– Ricsi doktor vagyok. Egy kis szúrást fogsz érezni, aztán elalszol – suttogta a fülembe szép hangján, aztán folytatta: – Ling-a-la, ang-i-li, ing-a-la…
Álmomban a Kongó folyó felett repültem, láttam a folyó olajos kékjét, az esőerdőket, hallottam a madarak és majmok többszólamú kórusát. Tudtam, hogy álmodom, hiszen minden színes és ragyogó volt, mindennek volt formája és alakja, mint kiskoromban, amikor még láttam Zola mamát. Ébren minden sötét volt és alaktalan, azért kellett a varázsló. A varázsló… – derengett fel, és az a furcsa varázsige is: ling-a-la, ang-i-li, ing-a-la, lang-i-li, in-ga-la…
– Sanza, hallasz? Sanza! – távolról érzékeltem Zola mama hangját. Nem akartam felébredni, álmomban minden olyan szép volt. Féltem, hogy ha felébredek megint minden sötét, fénytelen és szürke lesz.
– Ébredj fel, Sanza! Ne félj, minden rendben lesz! – hallottam megint mamát.
A szemem lassan, nagyon lassan, magától nyílt ki. Világosság volt. Fájt. Becsuktam a szemem. De a sötétet nem szerettem, újra kinyitottam a szemem, és már nem fájt annyira a világosság. Foltokat láttam mindenütt.
– Természetes, hogy eleinte csak foltokat látsz, és nem tudsz rendesen fókuszálni… – mondta nekem a varázslódoktor. Pislogtam, próbálgattam a szemem. A fényes foltok kicsit sötétebbek lettek, a szemem elé egy arc kúszott be. Nem láttam tisztán. Előre nyújtottam a kezemet, mama keze fogta meg és rakta rá a homályos arcra.
– Én vagyok az Sanza, Zola mama – hallottam meleg, mosolygós hangját.
– Sötét az arcod és árkos. – Felnevetett.
– Igen. Árkos, ráncos vagyok, és boldog – mondta. – A varázslódoktor meggyógyított!
– Miért sírsz? – kérdeztem.
– Mert örülök.
– Látlak – suttogtam.
Még jobban sírt.
– Szia Sanza! Meg szeretném nézni a szemedet, rendben? – kérdezte halkan Ricsi doktor, és közelebb lépett.
Bólintottam. Érzékeltem, ahogy közelhajol.
– Kérlek, nézz előre. Ne félj, nem fog fájni – hallottam megint az ismerős hangot. Láttam a kezét, volt benne valami. Közelített hozzám vele.
– Ez egy lencse – magyarázta. – Csak odatartom a szemed elé, és megnézem vele, hogy segít-e neked jobban látni.
Ahogy közelített azzal a lencseizével hozzám, egyre élesebben láttam. És akkor egyszer csak megláttam a varázslódoktor mosolygó szemét.
– Kukucs! – mondta
– Kukucs! – hallottam a saját hangomat.
– A műtét sikeres volt, de szemüvegre lesz még szükséged – magyarázta. Nem tudtam mi az a szemüveg, nekem még sosem volt. Mikor megláttam a tükörben a rózsaszín szemüveget, elmosolyodtam. Kiskorom óta nem láttam magamat. Tetszett a látvány. Eddig csak a kezemmel láthattam az arcom a sötétben, most már a szememmel nézhettem önmagamra, és a fényben voltam.
A fejemben örökké visszhangozni fog a varázslódoktor varázsigéje:

ling-a-la