 |
| Trombitás Réka grafikája |
Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló
Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.
Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.
Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.
Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.
Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.
– Mit lehet tenni? – kérdezte Emmanuel édesanyja, Marie.
– Itt semmit. El kell vinni a kórházba. Ott van monganga, ő tud gyógyítani szürke hályogot.
Marie elkeseredett. A kórház legalább két heti járóföldre volt tőlük. Ezen a vidéken nem volt autóút, sem buszközlekedés. Arra sem volt elég pénzük, hogy motort béreljenek. Ezért aztán nagyon megörült a hírnek, amikor meghallotta, hogy a monganga a közelükben, Mbuj-Mayiban építette fel új klinikáját.
Még így is több napba telik odaérni. Nem volt könnyű nekivágni egy ilyen hosszú útnak az egész családdal. Marie hallott már olyanokról, akiknek a fehér varázsló meggyógyította a szemét, de egyet sem ismert közülük. Hat gyermeke közül háromnak gond volt a látásával. Őket is meg kellett nézetni, ezért Emmanuel édesapja, Jean úgy döntött, útrakelnek.
Az indulás előtti estén Manu az esti égbolt alatt üldögélt. A csillagok csupán halvány, elmosódott pacáknak látszottak. Arra gondolt, hogy mit tenne, ha ő is tudna varázsolni. Mondjuk varázsolna magának egy focilabdát. Mindennél jobban vágyott egy focilabdára, és arra, hogy ő is együtt játszhasson a többiekkel. Új szemeket is varázsolna magának. Vajon mi mindent láthatna velük. Elmondott egy imát, és Nzambe kezébe helyezte reményét a csillagos ég alatt.
Másnap az egész család felkerekedett. Jean szerzett egy biciklit, így a kisebbeket felváltva rá tudták ültetni, ha elfáradtak a gyaloglásban. Kongónak ezen a részén nincsenek jól járható utak, így az utazás sokkal fárasztóbb, mintha aszfaltozott úton gyalogolnának. Több, mint öt napig meneteltek. Porosan és elcsigázva érkeztek meg Mbuji-Mayiba, a Szent Rafael Szemészeti Klinikára.
A kórház sokkal de sokkal nagyobbnak tűnt, mint amilyen házakban Emmanuel eddig járt. Rengeteg ember ücsörgött odakint, az udvaron, és odabent, a teremben is, de mindenki türelmesen viselte a hosszú várakozást. A fehér varázsló kedves hangú férfi volt. Kérdéseket tett fel Manunak, közben óvatosan kezébe vette, jobbra-balra forgatta a fejét, és belevilágított a szemébe. Manu arra számított, hogy a monganga varázsfőzetet fog készíteni, és hasonlóan nganga mamához, megtisztítja őt, de semmi ilyesmit nem tett. Miután megvizsgálta a lámpával, kiküldte a folyosóra, hogy ott időzzön, míg beszél a szüleivel.
Apja hamarosan kijött hozzá.
– Emmanuel, ez az orvos meg fogja operálni a szemedet.
Manu arcán félelem tükröződött.
– Kobanga te! – nyugtatta Jean. – Aludni fogsz. És mire felébredsz, itt leszünk az ágyad mellett.
– Látni fogom az arcodat? – kérdezte Manu.
– Nem tudjuk még, hogy mit fogsz látni. De talán többet, mint most.
Kisvártatva egy zöld ruhás nővér jelent meg a folyosón, és bekötötte az infúziót Emmanuel karjába. Édesanyja megszorította a kezét. Ez volt az utolsó, amire emlékezett, azután ez volt az első is. A keze Marie kezében. Hát mégsem operálták meg?
– Felébredtél? – kérdezte anyja kedvesen, és megsimogatta a fejét.
Emmanuel fel akart ülni.
– Malembe! Nem kell kapkodni! – szólt rá a nővér.
Manu megérintette a kötést a szemén.
– Hamarosan lekerül a kötés is. Most pihenj!
Amikor a monganga újra megvizsgálta, megint belevilágított a szemébe. Éles volt a fény, de valami halványan derengeni kezdett. Az orvos az ujjait mutatta, és megkérdezte, hányat lát belőlük. Manu megörült, mert tudott felelni a kérdésre.
– Te tényleg varázsoltál! Visszaadtad a látásom! – mondta a mongangának.
Az orvos csak mosolygott, és egy szép napszemüveget nyomott a kezébe.
– Egy ideig vigyáznod kell a nappal, moi most nem a barátod. Hordd mindig a napszemüveget! Újra meg kell tanulnod látni.
Emmanuel sosem gondolta volna, hogy a látást is tanulni kell.
Azzal már kint is találta magát a folyosón, ahol a többi beteg várakozott. Amikor kilépett az udvarra, a napszemüveg védelmében igyekezett mindent szemügyre venni. Az épületet, az embereket, a járműveket, a fákat. De legeslegelőször szüleit és testvéreit. Elhatározta magában, hogy bármi is történjék, soha többé nem fogja elfelejteni az arcukat.
Másnap hajnalban Emmanuel és családja ismét útrakeltek, ezúttal hazafelé. Manu alig várta, hogy újra ott ülhessen a kunyhójuk előtt, a csillagos ég alatt, és megköszönhesse Nzambe segítségét. De a legeslegjobban azt várta, hogy focizhasson a többiekkel.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése