 |
| Illusztráció: Szulyovszky Sarolta |
Majoros Nóra: Mabele és az árnyék
Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.
– Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.
– Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.
Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.
– A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?
A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal.
A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.
Korábban a fa gyakran figyelte Mabelét, és tudta, merrefelé van a falu. Ám az út egy sűrű ligethez ért, és a lombok alatt kettéágazott. Fa-Mabele megtorpant, mert fogalma sem volt, merre kell továbbmenni. Nyújtogatta a nyakát, de csak az utat szegélyező csokoládécserjékig látott. Tanácstalanul ácsorgott egy darabig, aztán hangokat hallott a háta mögül. Egy asszony közeledett, a fején hatalmas kosarat egyensúlyozott, jobb kezében egy megpakolt táskát tartott, bal kezével már messziről integetett.
– Jó napot! – köszönt Fa-Mabele.
– Neked is – mosolygott rá az asszony –, merre tartasz?
– A nagynénémtől jövök, és hazafelé igyekszem, a faluba.
– Nagyszerű, akkor együtt mehetünk.
Fa-Mabele megörült, hogy az asszony megmutatja neki az utat. Hálából felajánlotta, hogy segít a cipekedésben. Átvette a táskát, és meglepődött, milyen nehéz. Vajon miképp lehetséges, hogy az emberek olyan sok terhet cipelnek ilyen gyenge és hajlékony testtel? – gondolkodott. Az asszony útközben mesélt a piacról, ahol a sok árut beszerezte. Fa-Mabele lenyűgözve hallgatta. A falu határában az asszony elbúcsúzott, átvette a táskát, és elment a saját kunyhója felé.
Fa-Mabele megállt egy pillanatra. Egymás mellett sorakoztak a vályogházak, boglyas fűkazalnak tűnt a tetejük. A házak között tyúkok, kacsák és gyerekek szaladgáltak.
Mennyi illat! – csodálkozott Fa-Mabele, mert még sosem érzett szagokat azelőtt. – Vajon melyik lehet az én otthonom?
Elébe szaladt egy kisfiú, a nyomában egy kis, sárga kutyával.
– De jó, hogy megjöttél, nővérkém! – köszöntötte Fa-Mabelét. – Mama már alig várja, hogy elmeséld, milyen volt a látogatás a nénénknél!
Kézen fogta Fa-Mabelét, és egy takaros kunyhóhoz vezette. Csodálatos illatok szűrődtek ki a nyitott ajtón! Odabent ebédhez készülődött a család. Fa-Mabele megfigyelte, az öccse hogyan segít teríteni, majd ő is úgy tett, ahogy látta. Sorra megkóstolt mindent, amit az asztalon talált: csibelevest, okrafőzeléket, fűszeres, főtt maniókaleveleket, végül papayalevet ivott hozzá.
– Úgy falsz, édes lányom, mintha három napja nem ettél volna! – mondta mama. – Hát a nénéd nem kínált semmivel?
– Ez az étel olyan finom – felelte Fa-Mabele –, amilyet még sosem ettem azelőtt.
Mama felnevetett.
– Hiszen minden héten ugyanazt főzöm.
– Mesélj, mit láttál az úton! – kérlelte az öccse. – Találkoztál állatokkal?
Fa-Mabele sorolni kezdte, amit selyemakácként látott. Elmondta, a birkanyáj hogyan kelt át a patakon napkeltekor, a gepárd hogyan fogta meg a beteg antilopot, és a tarka napfénymadarak hogyan riasztották el a fészkük közeléből a tojásokra vadászó varjút.
– Nahát, Mabele, hogy láthattál ennyi érdekeset? – csodálkozott a kisfiú.
Ebéd után Fa-Mabele megtanulta megtisztítani az edényeket, lesöpörni a verandát, megfejni a kecskét. Este tüzet gyújtottak a falu közepén, énekeltek és táncoltak. Fa-Mabele megtapasztalta, milyen a tűznél melegedni, de amikor száraz gallyakat dobtak a lángok közé, életében először elszorult a szíve.
Másnap reggel Fa-Mabele visszament az úton, és megállt Mabele-Fa árnyékában. Érezte a levelek árnyékának táncát az arcán, amikor az ágak közé ereszkedett a lombszínű madár.
– Milyen volt embernek lenni? – kérdezte a madár.
– Embernek lenni csodálatos! – felelte Fa-Mabele. – Az ember teste hajlékony, törékeny és gyenge, mégis hatalmas súlyt elbír. Tele van érzésekkel, mint amikor eső után a fa törzse megtelik vízzel. Ismeri a világot, pedig alig lát tovább az út menti csokoládécserjéknél.
Mabele-Fa felnevetett, zizegtek a levelei.
– Milyen volt fának lenni? – kérdezte a madár.
– Fának lenni csodálatos! – felelte Mabele-Fa. – A fa teste erős és magas. Belátja az távoli vidékeket, eléri a föld mélyét és a csillagos eget. Magához öleli a világot, mégis folyton magasabbra, mélyebbre és messzebbre vágyik.
– Mabele, szeretnél fa maradni? És te, selyemakác, szeretnél ember maradni? – kérdezte a zöld turákó.
Fa-Mabele megrázta a fejét.
– Bármilyen finom ételeket is ettem, a földmélyi források nélkül nem tudnék élni. De köszönöm, hogy egy napig ember lehettem.
Mabele-Fa is megrázta az ágait.
– Hiába láttam vonulni az elefántokat és vadászni az oroszlánokat, hiába borult fölém a Tejút minden csillaga, a családom nélkül nem tudnék élni. De köszönöm, hogy egy napig fa lehettem.
Erre aztán a zöld turákó hármat rikkantott, és visszaváltoztatta a fát fává, és az embert emberré.
Szerkesztette: Dobó Dorottya
 |
| Hajdú D. András fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése