Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Varsányi Orsi grafikáját Hajdú D. András fotói ihlették, a kép alapján pedig Dorina megírta a Váróterem a fa alatt című mesét.

Diana Soto: Először Hajdú D. András képeit kaptam meg, amiket többször alaposan átnéztem. Itt leginkább arra figyeltem, hogy melyik kép fog meg első pillanatban, bár akkor még nem volt a fejemben semmilyen történet. Ezután hagytam magamnak egy kis időt, majd megismételtem a folyamatot. Ekkor sikerült kiválasztanom azt a képet, amire végül írtam. (A cerkóf, aki nem félt az emberektől) A második fordulóban hasonló helyzetbe kerültem, több illusztráció közül tudtam választani, ahol szintén arra figyeltem, hogy melyik érint meg azonnal. Talán ezt hívjuk inspirációnak. (Anya, nézd!)

Horváth-Dobó Dorottya: A fotókat nézegetve többet is találtam, ami lenyűgözött, de volt egy, aminél azt éreztem, hogy megszólít és beszél hozzám. Amikor megláttam a képet a kisfiúról és a cerkófról, nem volt kérdés, hogy az én mesém róluk szól.

Hajdú D. András fotója, amely Diana Sotót és Dobó Dorottyát is meseirásra ösztönözte

Petrovits Olga: Én ezt a történetet kaptam illusztrálásra (Az ügyetlen fiú), így elsősorban annak hangulata és mondanivalója inspirált. Arra törekedtem, hogy a saját stílusomban dolgozzam fel, ugyanakkor egy olyan oldalát mutassam meg, ami talán kevésbé jellemző rám. Szeretek új vizuális megoldásokat kipróbálni, ezért ez a projekt számomra kísérletezésre is lehetőséget adott. Tudatosan nem néztem meg a többi alkotó munkáját a tervezési folyamat közben, mert nem szerettem volna, hogy akár tudat alatt is hassanak rám. Fontos volt számomra, hogy az illusztráció kizárólag a történetre és a saját értelmezésemre épüljön. Így biztos lehettem benne, hogy a végeredmény valóban önálló és őszinte alkotás marad. 

Hoványi Anna: A projekt nem titkolt célja, hogy a gyerekek az alkotásokon keresztül megismerjék Hardi Richard missziójának történetét. A mesék és illusztrációk egy része körbejárja a vakság, a másság témakörét, az orvos alakja azonban nem jelenik meg mindegyikben. Az ügyetlen fiú című meséd is ilyen, te hogyan ültetted be a történetbe a szemgyógyítást?

Horváth-Dobó Dorottya: Ebben a történetben a gyógyulás varázslattal történik. Ez egy olyan kisfiú története, aki mindennek nekimegy, mindent lever, rendszeresen eltéved, tehát nem boldogul olyan könnyen, mint a többi gyerek. Egy nap egy cerkófmajom jelenik meg nála, aki azért érkezik, hogy segítsen neki. Végül gyakorlatilag a majom állít diagnózist, és kínál megoldást: hogy a fiú a megfelelő helyen és időben mondja el a szükséges varázsigét. Ez egy meseszerű analógia egy nagyon hétköznapi helyzetre, de a gyerekek szeretik a világot egy kicsit mágikus helyként látni, és nagyon ügyesen ki tudják hámozni belőle azokat az üzeneteket, amiket aztán a saját életükbe is átvihetnek.

Aki a túloldalon kukucskál:
Horváth-Dobó Dorottya

Hoványi Anna: A történeteitekben a látássérült gyermekek segítségére először nem az emberek sietnek, hanem a térségben honos cerkófmajmok egy-egy barátságos és bátor példánya. Miért pont ez az állatka kapott ilyen hangsúlyos szerepet nálatok és miként segít egy állatszereplő bevonása abban, hogy közelebb hozzátok a gyerekekhez ezt a témát?

Diana Soto: Nálam nagyon egyszerű a magyarázat, ugyanis Hajdú D. András fotóján egy cerkófmajom ült a kisfiú vállán, így a szereplő adta magát. Amúgy is rajongok az állatokért, biztos voltam benne, hogy inkább ebbe az irányba fogok elmenni. Szeretek állatszereplőkkel dolgozni, mert az ösztöneik mellett olyan érzelmeket is megjeleníthetnek, amit a gyerekek tökéletesen megértenek. Sokan túl gyorsan megbélyegzik a gyerekeket, az állatokkal azonban elnézőbbek – egy majmocska például lehet mérges, ha elveszik az almáját, nem fog senki rászólni. Amennyiben én újra gyerek lehetnék, szeretném ezeket a szabad történeteket.

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotás folyamatában ez a kérdés éppen fordítva merült fel: a képen egy cerkófmajom és egy kisfiú szerepelt, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy mi az ő közös történetük. Tehát nem a szerephez kerestem állatot, hanem az állatnak kerestem szerepet. Mivel rajongok a majmokért, ebben nagy hatása volt a személyes elfogultságomnak. Tudtam, hogy szeretetre méltó karakternek kell lennie, akit sokan alábecsülnek, és akinek nagyon is szembe tűnő hibái vannak, de ha hagyunk neki időt, akkor kiderül, milyen nagy dolgokra képes.

Hoványi Anna: A cerkófmajmok segítségnyújtása vak gyereknek visszatérő téma a Kukucs! történeteiben. A Mesélsz afrikásat? című meséhez készített illusztrációddal te is egy ilyen barátságot ragadtál meg. Nagyon kifejező a két alak, szerintem sokunknak először a kisfiú üres szemzuga tűnik fel, mely ellentétbe állítható a kismajom látó szemével. Mesélj kérlek a történet mely elemét akartad megragadni az illusztrációval, hogyan dolgoztál az albinizmus jelenségével és a látás-vakság szimbólummal?

Petrovits Olga illusztrációja Újlaki-Nagy Júlia meséjéhez készült

Petrovits Olga: A Mesélsz afrikásat? illusztrációjánál elsősorban nem a vakságot akartam megmutatni, hanem azt a különleges bizalmi kapcsolatot, amely a vak kisfiú és a cerkófmajom között kialakul. A történetben engem az a pillanat érintett meg leginkább, amikor a majom nem egyszerűen segítőként jelenik meg, hanem mint a fiú érzékelésének meghosszabbítása. Ő az, aki észreveszi a környezet rezdüléseit, veszélyeit, szépségeit, és mindezt csendesen átadja a társának az úton, amin együtt jarnak.

Ezért döntöttem úgy, hogy a kompozíció középpontjába a két arc közelségét helyezem. A kisfiú üres szemzuga valóban hangsúlyos elem lett, de tudatosan kerültem a drámai vagy sokkoló ábrázolást. Inkább egy nyitott, boldog, a jövőbe tekintő sérülékeny felületként tekintettem rá, amely mellett a kismajom apró figyelő szemei különös jelentést kapnak. A kettő együtt nem egyszerű ellentétet alkot – látó és nem látó –, hanem egyfajta kiegészítő viszonyt: az egyikükből hiányzik valami, amit a másik jelenléte részben pótol.

Az albinizmus megjelenítésénél nem a valósághű ábrázolás volt a célom, hanem egy szimbolikus képi világ megteremtése. Ezért mindössze három színt használtam: a pirosat, a kéket és egy majdnem fehér háttérszínt. A világos tónus egyszerre utal az albínó kisfiú különleges megjelenésére és egy időtlen, valóságtól elszakadó térre. A redukált színpaletta tudatosan hagy teret a néző képzeletének: a háttér nem határozza meg a helyszínt, inkább arra ösztönöz, hogy mindenki azt a világot képzelje mögé, amelyet a történet és a saját élményei alapján látni szeretne. Számomra ez a megoldás azt is jelképezi, hogy a látás nem csupán fizikai érzékelés, hanem belső képalkotás és képzelet is.

Összességében az illusztrációval azt a gondolatot szerettem volna megragadni, hogy néha nem az a legfontosabb, ki lát és ki nem, hanem az, hogy valaki hajlandó-e a másik szemévé válni. A Kukucs! történeteiben ezt érzem a legszebb visszatérő motívumnak: a különbözőség nem elválasztja a szereplőket, hanem lehetőséget teremt arra, hogy a hiányt szeretettel és figyelemmel felülírják.

Aki a túloldalon kukucskál:
Petrovits Olga

Hoványi Anna: A vakság komoly akadályokat gördít a mindennapi tevékenységek elvégzése elé, az érintetteknek így nagy szüksége van egy támogató, segítő közegre. Ez a segítségnyújtás kifejezetten jellemző a kongói kultúrára. Hogyan jelenik meg ez a közösségi erő az alkotásaitokban?

Bódi Kati: A fotógyűjteményben több olyan képet is találtam, ahol a látássérült embert vezetik, és nem csak a szülő a gyerekét, hanem gyerekek is a náluk idősebbeket. Ha ez ilyen szépen benne van a kongói kultúrában, úgy gondolom, jó példát mutatunk a magyar gyerekeknek is. 

Más módon megközelítve a kérdésedet, maga az Író Cimborák közösség is azért különleges, mert a műhelymunkában olyan támogató közegben alkothat író és illusztrátor is, ami a játék örömével együtt megadja a fejlődés lehetőségét is. (Kinek-kinek a saját szakmájában, de az emberi kapcsolatokban is)

Hajdú D. András fotója,
amelyen a látássérülteket botok segítségével vezetik a gyerekek

Horváth-Dobó Dorottya: Igyekeztem a történetben nemcsak a fiú ügyetlenségét hangsúlyozni, de azt is megmutatni, hogy sok mindenben kompetens, csak éppen más módon kellett ezeket a dolgokat megtanítani neki, mint a többi gyereknek. Sőt, a kisfiú éppen a látássérülése miatt képes megérteni a cerkófmajmot, akit a látó gyerekek nem hallanak. Sok tekintetben teljes életet él már a gyógyulása előtt is, és szerető család veszi őt körül. Ezzel szerettem volna ábrázolni ezt a fajta gondoskodó attitűdöt, és azt, hogy egy vak gyermek is lehet nagyon tehetséges és élhet boldog életet.

Hoványi Anna: A másság bár különböző módon, de mindannyiótok alkotásának központi eleme. Gondolok itt a társaitól különböző cerkófmajomra, a vak és albínó kisfiúkra vagy éppen a helyiek számára a furcsa, különös bőrszínű idegen gyógyítóra. Hogyan lehet a gyerekek nyelvén mesélni, számukra megjeleníteni ezeket a komoly témákat?

Kiss Dorina: Szerintem néha a gyerekkel kapcsolatban mi, felnőttek gondoljuk túl a dolgokat. Ez ebben az esetben is igaz, ők nem másságot vagy elfogadást látnak elsőre, hanem egyszerűen valami újat, ami érdekes. Amikor megérkezik a faluba ez a furcsa, idegen ember, ráadásul szupererővel. A gyerekek nem elemzik a szituációt, csupán csodálkozva, kíváncsian figyelik. Ha természetes stílusban, nem szájbarágósan vagy kiselőadásként tálaljuk a dolgokat, ösztönösen megértik lényeget.

Diana Soto: Én is úgy tartom, hogy a kulcs a természetes szóban rejlik. Csodás világunkban mindenki egy kicsit más, viszont sokan rettegnek attól, hogy kilógjanak a sorból. Az én majmom egy percig se rettegett, megélte a történéseket, úgy cselekedett, ahogy egy különleges cerkóf tette volna. Azt szeretném, hogy az olvasók is ezt lássák, és végül ők is meg merjék élni az egyediségüket.

Aki a túloldalon kukucskál:
Diana Soto

Horváth-Dobó Dorottya: A gyerekek éppen úgy viszonyulnak a mássághoz, ahogy nekünk, felnőtteknek kellene. Nem játszák el, hogy színvakok, nem gondolják, hogy úgy kell tenniük, mintha mind egyformák lennénk, hanem kimondják, amit látnak, de közben előítéletek nélkül, kíváncsisággal és nyitottsággal állnak a számukra ismeretlen tapasztalathoz. Én azt gondolom, hogy akkor lesz hiteles az ábrázolás, ha mi magunk is nyitottsággal viszonyulunk ahhoz, amiről írunk, és közben nem akarunk semmit bebizonyítani vagy oktatni, mert ezektől a mögöttes céloktól könnyen izzadságszagúvá válik a karakter és maga a történet. Ahogy a többiek is mondták, a kulcsszó a természetesség.

Petrovits Olga: Az én illusztrációs stílusom eleve gyermekközpontú, ezért ezt a történetet is ebből a szemszögből próbáltam megközelíteni. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek számára a képek elsősorban kíváncsiságot és empátiát keltsenek, ne félelmet vagy sajnálatot. A másságot ezért nem problémaként, hanem a szereplők természetes tulajdonságaként szerettem volna megmutatni. Úgy gondolom, hogy a gyerekek sokkal nyitottabban fogadják a különbözőségeket, ha azok szerethető karaktereken és emberi kapcsolatokon keresztül jelennek meg. Számomra a történet középpontjában nem a vakság vagy az albinizmus állt, hanem a barátság és az egymás iránti bizalom. Ha ezek az érzések hitelesen jelennek meg a képen, akkor a komolyabb témák is természetesen válnak érthetővé a gyerekek számára. Remélem, hogy az illusztrációim ezt a nyitottságot és elfogadást tudják közvetíteni.

Bódi Kati illusztrációja, amelyet Hajdú D. András ihletett.
A grafikához Bertóti Johanna írt verset

Hoványi Anna: Kati, az illusztrációd egy nagyon különleges helyi gyakorlatot ábrázol, melyhez Hajdú D. András egyik fényképe szolgált alapul. Kongóban a vakok nem egyedül közlekednek, ahogyan azt a mi kultúránkban megszokhattuk, hanem egy teljesen más megoldáshoz folyamodtak. A képeden a vak nőt egy gyermek vezeti, méghozzá olyan módon, hogy egy botot fognak mind a ketten. Mesélj arról, hogyan ragadtad meg vizuálisan ezt az egymásra utalt kapcsolatot, mi volt számodra a legfontosabb üzenet, amit ezen a képen keresztül át szerettél volna adni!

Bódi Kati: Érdekesnek találom ezt a botos módszert. Úgy sejtem, a kongói utak még a magyar kátyúknál is egyenetlenebbek. Egy összeszokott páros azonban így jól tud közlekedni, nem egymás mellett. Az elöl haladó gyerek mozgása hat a botra, a vak ember előbb érzi, hogy lejtő jön, kanyar, vagy felfelé visz az út. A rajzom nagyobb része homályos, talán egy látássérült bizonytalanságát érzékelteti. A fókusz a központi figurákon van. És megjelenik egy kecske is. Összetartoznak, ahogyan Bertóti Johanna dalában olvashatjuk. (Dal három hangra)

 

 

Aki a túloldalon kukucskál: Bódi Kati

Hoványi Anna: Dia, A cerkóf, aki nem félt az emberektől című mesédben bár központi elem a kismajom által megmentett kisfiú vaksága, a gyógyítás maga, bár megjelenik a történet legvégén, sokkal kisebb szerepet kap. Miért helyezted át a fókuszt, mit szerettél volna kiemelni a bátor kismajom meséjével?

Diana Soto: Szívesen mutatnék valami izgalmas kulisszatitkot, de az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Ahogy a cerkóf is kicsit más, én is szeretek nem járt utakat keresni. Úgy voltam vele, hogy sok írótársamat a vakság ténye fog inspirálni, ezért én inkább hátrébb léptem, és messzebbről figyeltem a doktor úr fényképeit. Úgy voltam vele, hogy ha úgyis szeretem a különleges gyerekeket, akkor nyugodtan írhatok egy különleges cerkófról. Így talán duplán célbaér a mese mondanivalója: másnak lenni jó!

Hoványi Anna: Dorina, a Váróterem a fa alatt című mesében név szerint megjelenik Dr. Hardi Richard, sőt egy kis versike is tartozik hozzá, a mely egy sorainak kezdőbetűit ha összeolvassa egy leleményes olvasó megtudhatja… Na de nem is mondom meg, mert úgy elvenném a megfejtés örömét. A történeted különleges szemszögből mesél a szemorvos gyógyításairól, a szöveget olvasva elképzelhetjük milyen lehetett a helyi gyerekeknek amikor ez a furcsa idegen megjelent a falujukban. A szövegben nagyon sok a látáshoz kapcsolódó szót, kifejezést használsz, mesélj kérlek a látás szimbólumáról a történetedben! 

Hajdú D. András fotóján Dr. Hardi Richard látható, orvosi táskájával. 
Ez a kép ihlette Varsányi Orsi grafikáját, amelyhez Kiss Dorina írt mesét.

Kiss Dorina: Igazából amikor írni kezdtem a mesét, semmilyen tudatos szimbólumrendszert sem akartam belerejteni. Nem úgy álltam neki, hogy akkor most teletűzdelem a szöveget hasonlatokkal és metaforákkal, de ahogy egy kisgyerek szemszögéből kezdtem mesélni, a történet magával hozta ezeket a szavakat. Náluk a megismerés egyik legfontosabb eszköze a látás: mindent éles szemmel figyelnek, követnek a tekintetükkel. Ugyanakkor ott van a történetben maga a misszió is: Dr. Hardi Richard nemcsak fizikailag adja vissza az emberek látását, hanem a jelenlétével, önzetlenségével és a gyógyítani akarásával is segít abban, hogy meglássák egymásban az embert. A nyelvi képek és a kis vers inkább ösztönös, játékos elemek – azt szeretném velük elérni, hogy maga az olvasó is gyermeki éles szemmel, felfedezőként járjon a szövegben. Amit viszont nagyon fontos kiemelnem, hogy amikor Majoros Nórával, a szerkesztőmmel csiszoltuk a szöveget, ő hívta fel a figyelmemet sok ilyen lehetőségre, az ő segítségével alakult ilyen átfogóvá az egész mese.

A fotók, grafikák, mesék és versek összefonódását továbbra is nyomon követhetitek a Kukucs! projekt bejegyzéseiben, a blogon szeptember végéig folymatosan közöljük az alkotásokat. A megjelenő műveket összegezve a folyamatosan frissülő tartalomjegyzékben találjátok.

Köszönjük a beszélhetést Hoványi Annának!