 |
| Török Szilvia illusztrációja |
Makasi ki nem állhatta, hogy mindenki azt feltételezte róla, csak mert majom, szereti a banánt. A puha, nyálkás belsejű, gyomorfájdító banánt. Ő, a Kokamba dinasztia sarja, akinek ősei évezredeken át uralták a környék állatvilágát hegycsúcstól hegycsúcsig, át tavakon, folyókon, esőerdőkön és mocsárvidékeken. Jobban szerette a földimogyorót és a diót, amelyek maguk is keménységet és erőt sugároztak, és Makasinak meggyőződése volt, hogy ez azokra is igaz, akik fogyasztják őket.
– Méghogy Kokamba dinasztia – rikkantotta a turákó, és nevetés közben majdnem lefordult a faágról. A dzsungel állatai hahotázásban törtek ki, és Makasi szégyenkezve foglalt helyet a hátsó sor legszélén, hogy onnan hallgassa a dzsungelben élő zsákmányállatok gyűlését.
Az okapi ünnepélyesen megnyitotta a tanácsot, és sorra beszélték át a közösség legfontosabb ügyeit: tisztázták, ki melyik területen gyűjthet élelmet és beosztást készítettek, mikor kik őrjáratoznak, hogy figyelmeztessék a többieket a veszélyekre. Makasi épp egy hatalmas ásítás közepén járt, amikor a saját neve ütötte meg a fülét.
– Makasit kell odaküldeni – rikkantotta a papagáj. – Ő elég kicsi ahhoz, hogy be tudjon épülni, és elég jelentéktelen ahhoz, hogy ne hiányozzon, amíg nincs velünk.
– Szégyen! – mormogta Makasi az orra alatt, miközben a kunyhók felé baktatott. Olyan gyorsan el kellett indulnia, hogy még összecsomagolni sem tudott, nem beszélve arról, hogy emiatt lemaradt a jégmadarak éves nagykoncertjéről. Még nem is ismerte, de már most elege volt Bolingóból.
Először csak figyelte, de nem ment a közelébe. Egy hat év körüli fiú volt, aki az anyjával és a nővérével élt. Iskola után sosem játszott a többi gyerekkel, hanem rögtön hazament, és egyedül töltötte az idejét, míg a családtagjai kosarakat fontak és a piacon árultak. Rendet tartott maga körül, elkészítette a vacsoráját, de szinte minden másban segítség kellett neki.
Igazuk volt az állatoknak, tényleg ügyetlen – állapította meg Makasi. Ha valami a lába elé került, abban szinte biztosan átesett, sokszor nekiment dolgoknak, nem vette észre, ha gödör volt az útjában, és mikor a többi gyerek megmutatott neki egy játékot, képtelen volt leutánozni őket. Makasi gondterhelten vakarta a fejét, végül miután három napig árnyékként követte őt, a negyedik napon megszólította.
– Neked csodára van szükséged – mondta a fiúnak köszönés helyett.
– Végre, hogy előbújsz, napok óta érzem, hogy követ valaki.
– Te tudtad, hogy itt vagyok? És hallod, amit mondok? – csodálkozott a cerkófmajom.
– Még szép! Életemben nem éreztem olyan orrfacsaró bűzt, mint az utóbbi napokban. És persze, hogy hallak, hiszen hozzám beszélsz, nem?
Makasi álmélkodva hallgatta. Még sosem találkozott olyan emberrel, aki így megértette volna az állatokat.
– Na, ide figyelj! Látom, hogy nem vagy olyan ostoba, mint amilyennek elsőre tűnsz. Pár apróságot meg kell mutatnom neked, és utána rendben leszel. Most pedig kövess! – utasította a fiút Makasi.
Bolingo mozdulatlanul állt.
– Mondom, kövess! – türelmetlenkedett a majom. – És csináld azt, amit én!
– De nem tudom, mit csinálsz. Pont úgy beszélsz te is, mint a többiek az iskolában.
Makasi nagy levegőt vett, és közelebb lépett a fiúhoz.
– Rendben, hát nehezebb a helyzet, mint reméltem. Láttam, hogy reggelente beveted az ágyadat. Azt hogy tanultad meg? Ki mutatta?
– A nővérem fogta a kezem, miközben együtt csináltuk. Utána már ment egyedül is.
– Hát ezzel mire megyek? – harsogta a majom. – Nem foghatom a kezed, bármit csinálsz.
A fiú szomorúan kuporodott össze a földön.
– Jól van, nem kell úgy elszontyolodni. Leírok neked mindent lépésről lépésre, mit szólsz? – ajánlotta a majom.
– Nem tudok olvasni – felelte a fiú.
– Hát jó – mondta Makasi, és vígasztalóan megsimította a vállát. – Akkor csukd be a szemed. Képzeld azt, hogy sötét van, és nem látsz semmit. Megvan? Jó, most nyisd ki! Nézz szét! Látod ott azt a gödröt? Legközelebb ne ess át rajta! És azt a dinnyét, ami az ajtó elé gurult? Ne rúgj bele, mikor majd kimész a házból.
A fiú a fejét rázta.
– Nem értem, miről beszélsz.
Makasi a fejéhez kapott.
– Tudom, mi a baj! – kiáltotta. – Sötétben élsz. Mintha mindig csukva lenne a szemed. Neked fény kell!
– És azt hogyan szerezhetek? – kérdezte a fiú.
– Nagyon egyszerű. Menj a tűzhöz akkor, mikor már feljött a hold, de még nem ment le a nap. Fordulj a lángok felé, és mondd ezeket a szavakat, miközben hármat pislogsz: mwinda, komona, elikya.
– Így lesz – felelte Makasi.
– De figyelmeztetlek. Ha megteszed, látni fogsz, viszont nem fogsz hallani.
– Többé nem hallok semmit?
– Úgy értem, engem nem fogsz hallani. Olyan leszel, mint a többi gyerek. Tudsz velük játszani, és segíteni a családodnak. De utána nem érted meg az állatok és a növények hangját. Ezt szeretnéd?
Bolingo bólintott.
Együtt megvárták, míg a felnőttek hazaérnek a munkából, közben megvacsoráztak és jókedvűen nevetgéltek. Amikor pedig megjelent az égen a hold, Bolingo karjába vette a majmot, és megismogatta.
– Köszönöm – mondta, majd letette, a tűzhöz sétált, és hármat pislogott, közben pedig elmormolta a szavakat. Az ég hirtelen kifényesedett, és ezer meg ezer szín járt táncot a szeme előtt. Boldogan rohant a családjához.
– Édesanyám! Látok! Most már én is látok! – kiáltotta.
A falubeliek alig akarták elhinni. Nem értették, hogy történhetett ekkora csoda.
– Ki tette ezt veled? – értetlenkedtek, de Bolingo mindig ugyanazt válaszolta:
– Itt járt egy király. Ő segített.
Szerkesztette: Németh Eszter
 |
| Hajdú D. András fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése