 |
| Hajdú D. András fotója |
Diana Soto: A cerkóf, aki nem félt az emberektől
Mia világéletében bátor cerkóf volt, aki mindenbe beleütötte az orrát. Az anyukája nevezte el Miának, ami lingala nyelven éhest jelent, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez a név mennyire passzol majd a kölykére.
Mia egyszer vadbanánt lopott az emberektől, máskor bemerészkedett a faluba egy kis fügéért, de olyan is előfordult, hogy a cerkófcsapat kedvenc alvóágát termeszekkel szórta tele, amiket aztán egy egész éjjelen keresztül szedegethetett, mivel anyukája addig nem hagyta aludni, amíg mindet meg nem ette.
Ezekben a kalandokban nem is a folytonos ehetnéke volt a legveszélyesebb, hanem az, hogy egyáltalán nem félt az emberektől.
Így volt ez azon a napon is, amikor Mia újabb felfedezőútra indult. A többi cerkóf a zöld lombkorona biztonságából figyelte, ahogy az alsó ágakra ereszkedett, majd egyszer csak – hopp – a földön termett.
– Po na nini? Miért? – rázta meg a fejét az anyukája.
– Vigyázz, veszélyes! – kiáltották a többiek kórusban.
Ezt még a folyó felett is sokáig hallani lehetett!
Vagyis minden más cerkóf hallotta, kivéve Miát.
Ő ma sem félt, de azért óvatosabb volt, mivel hajnalban egy csapat falusi kelt át a dzsungelen. Botokkal ütögették a nagy lapuleveleket, kiabáltak, és felverték az egész erdőt. Maguk mögött csak dermesztő némaságot hagytak. Nem csoda, hogy sem a cerkófok, sem a papagájok, sem a szarvascsőrű madarak nem énekeltek aznap, de még a vízparti gémek is behúzták a nyakukat.
Amikor az ember ekkora ricsajt csapott, az soha nem jelentett jót!
Mia azonban máris a földön termett, orrocskája sebesen mozgott. Sok ismerős illatot beazonosított: nedves föld, korhadó levelek, mézes virágok, állott víz szaga, de akadt egy olyan illat is, amit sehogyan sem tudott hova tenni. Egyszerre volt enyhén édes, ugyanakkor idegen, mégis tiszta, viszont nem érzett benne sem földet, sem érett gyümölcsöt
Mia egészen a folyópartig ment az orra után, és ott elbújt. Valami volt a bozót túloldalán… és mozgott! A többi cerkóf biztosan visszarohant volna a fákra, de ő csak azért is ki akarta deríteni, mit talált.
Nagy levegőt vett, és kikukucskált a levelek közül.
Nem hitt a szemének!
Egy emberkölyök!
Mia olyan ámulattal nézte, hogy észre sem vette, amikor kilépett a bozót takarásából. Sosem látott kisembert ilyen közelről, főleg nem egyedül. Mozdulatlanul figyelte a félig pucér kölyköt. Talán megzörrentett egy fűszálat vagy meglökött egy ágat, mert az apró ember hirtelen megfordult, és ránézett.
Mia esküdni mert volna, hogy a kölyökember őt figyeli, de a szeméből hiányzott az a csillogás, amit a falusiak tekintetében látott, amikor fügét lopott. Ez az emberke különbözött. Pufi arca volt, a szeméből nagy vízcseppek folytak le, közben hangosan szipogott.
Mia tudta, hogy ez bizony odacsalja a ragadozókat, úgyhogy visszavonulót fújt. Az embergyerek nem követte a tekintetével, csak a lépés hangjára rezdült össze.
Mia biztosra vette, hogy képzelődik, hiszen őt mindenki arról ismeri, hogy olyan puha a járása, mint egy nkoinak. Igen, még a párducok se szokták meghallani. Hogyan lehet az, hogy egy ilyen pici ember mégis észrevette?
Újra próbálkozott: lépett egyet, aztán még egyet, majd még egyet. De a kölyök mindig pont oda fordította a fejét, ahol ő járt. Homályos szemét csak résnyire nyitotta ki, mintha arra várna, hogy valami lecsapjon rá.
Mia ekkor megértette. Az embergyerek nem látta őt, sőt, nem látott semmit. A cerkóf mozdulatlan maradt, kétugrásnyi távolságból figyelte, ahogy a kölyök arca lassan kisimul, majd négykézláb, tapogatózva elindul a másik irányba.
Jaj, ne! Pont a folyó felé tart! Hát nem érzi a víz szagát? Nem hallja a sodrást, ahogy simára nyaldossa a köveket? Az ebale hemzsegett a nílusi krokodiloktól. Sokszor csak a szemük látszódott ki, úgy sodródtak, mint egy korhadt fatörzs, hogy elkapják a cerkófokat, amikor a vízhez mentek inni.
Mia nem félt az emberektől, de rettegett a folyótól. Tehetetlenül nézte, ahogy az emberkölyök araszról araszra közelebb mászik. Már majdnem megérintette a vizet.
Mia felüvöltött, pont úgy, ahogy a cerkófok szoktak, hogy figyelmeztessék egymást.
A kölyök erre mozdulatlanná dermedt. Jó, legalább megállt. De megint mászni kezdett. Mia tovább rikoltozott, ám a gyerek nem értette, mit kiabál, és még gyorsabban mászott tovább.
Mia összeszorította a fogát, és a folyóhoz ugrott. Megragadta a gyerek kezét, és az ellenkező irányba húzta. Az emberkölyök hirtelen olyan ordításba kezdett, amitől még a nílusi krokodilok is megijednének. Végül elhallgatott, és tehetetlenül összekuporodott a földön.
– Ilyen nincs – gondolta a cerkóf –, most meg nem akar mozogni.
A folyóparton azonban nem maradhatott, a krokodilok nem csak a vízben vadásznak. Sok ngando a partra is kijön a vaskos lábain. Egy ilyen kicsi embernek a faluban lenne a helye.
Ez az, vissza kell vinni a faluba!
Hiszen Mia tudta, hogy a mboka nincs annyira messze, napnyugtáig odaérhetnek. Ha a fákon ugrálnak…
Vajon az emberek felkapaszkodnak a fára? Talán igen… de ez a kicsi kölyök még mozogni sem volt hajlandó, nemhogy mászni!
Mia gondolkodott.
Felszedett egy apró követ, és odadobta. Az embergyerek összerezzent, és még jobban összehúzta magát. Ezután Mia ágakat hozott: finoman megbökte a kölyköt, de az nem mozdult, inkább újra üvölteni kezdett. Mia lekönyörögte a barátait a fákról, és együtt dobálták a kölyköt, hol kavicsokkal, hol gallyakkal, sőt, volt, aki gyümölcsökkel. Bár Mia szerint a sok érett mbuma nem dobálózásra való, azt meg is ehették volna.
A gyerek azonban csak nem akart elindulni. Mia kitartott, de a cerkófcsapat visszahúzódott a fák biztonságos takarásába.
Miután teljesen egyedül maradtak, Mia is belátta, hogy nincs mit tenni: a cerkófok segítsége nélkül nem fognak eljutni a faluba soha.
Végül elindult a fák irányába. Nagyon szomorú lett, nem akarta a sorsára hagyni az emberkölyköt. Már majdnem a fákhoz ért, amikor eszébe jutott valami. Régen ő is egyedül volt. A csapat nem akarta befogadni, kövekkel dobálták meg, gallyakkal szurkálták, amikor aludni próbált. Kivéve az anyukáját. Ő finoman körbeölelte, puha farkával megvédte, és hagyta, hogy Mia belekapaszkodjon a bundájába. Hetekig cipelte így, míg a többiek is elfogadták a szagát.
Eldöntötte, hogy ő is pontosan ezt fogja tenni.
 |
| Takács Viktória illusztrációja |
Hangosan lépkedett, hogy a kisember meghallja.
– Ne félj, légy yanke, én segítek! – makogta.
Leült a gyerek mellé, és puha farkával megcirógatta kerek arcát. Az emberkölyök remegő kézzel kapaszkodott bele a farkincájába, és jól megszorította. Mia hátraugrott, viszont a gyerek nem engedte el, ehelyett felállt. Elég ügyetlenül, de a két hátsó lábára emelkedett, és tett egy lépést.
Hát persze! Így elvezetheti a faluig.
A talajon mászkálni viszont veszélyes volt. Leopárdok, pitonok és mambák jártak a fák között… Mivel azonban semmi más nem jutott eszébe, Mia elindult, a gyerek pedig a nyomában.
A cerkófcsapat messziről követte őket.
Aztán az egyikük hangosan felkiáltott:
– Mi vigyázunk rád!
Erre egy másik is:
– Sokan vagyunk!
Majd egy harmadik:
– Megvédjük egymást!
Végül a cerkófcsapat olyan lármázásba kezdett, amellyel elijesztették a közeli ragadozókat. Sokáig mentek így, kiabáltak, kurjantottak, felverték az egész erdőt. Csak akkor hallgattak el, amikor a nagy hangzavart a falubeliek is meghallották.
A cerkófcsapat hirtelen felkapta a fejét. Felismerték a közeledő lépteket, így egy pillanat alatt eltűntek a lombok között. Egyedül Mia nem menekülhetett, mert a kölyök még mindig teljes erőből szorította a farkát. Férfiak jöttek, hegyes botokkal, de nem bántották a majmot. Az ő arcukon is vízcseppek folytak, pedig nem esett, és a folyó is messze volt.
Egy hosszú hajú nőstényember kinyújtotta a kezét, megfogta a kölyköt, magához szorította, ölelte, és mintha alaposan körbenyalogatta volna. A kisember boldogan fúrta magát a biztonságos karokba.
Mia, amint kiszabadult az őt szorító kéz közül, gyorsan a legközelebbi fára ugrott, és az ágakról figyelte tovább az embereket, akik visszatértek a házaikba.
Mia ezután még sokszor beszökött fügét lopni, így sokszor látta az emberkölyköt. Ott volt például, amikor fehér emberek érkeztek a faluba és fura tapaszokat tettek a kölyök szemére. Utána azt is kifigyelte, hogy a gyerek nem tapogatózott többé, hanem úgy mászkált az erdőben, mint aki mindent lát. Igaz, közben pont olyan nagyra nőtt, mint a többiek.
Mia sokat gondolt rá, és abban reménykedett, hogy talán az ember is sokat gondol őrá. Végtére is esténként mindig kirakott pár fügét a kunyhója tetejére. Mia örült a fügéknek. Felkapta őket, majd beszaladt az erdőbe, hogy megossza a többiekkel. Híres cerkóf lett, aki soha nem félt az emberektől.
Szerkesztette: Gertheis Veronika
Lingala szavak
Mia = éhes
Po na nini = Miért?
nkoi = leopárd, párduc
ebale = folyó
ngando = krokodil
mboka = vidék, falu
mbuma = gyümölcs
yanke = bátor, erős ember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése