 |
| Petrovits Olga Zsuzsanna illusztrációja |
Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
– Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
– Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
– Afrikásat!
– De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.
– A testvérei sokkal jobban láttak, mint Maitho, ezért folyton szaladgáltak, táncoltak, fociztak, meg mindenféle házimunkában segítettek. A nővérei minden nap korán reggel útnak indultak, és mire Maitho felébredt, már meg is hozták hatalmas kannákban a forrásvizet. Az öccse és a bátyja a mezőt járták, és sokszor egyensúlyoztak a fejükön roskadásig tele tálakat mindenféle friss zöldséggel. Maitho megértette, hogy nem kísérheti el a fiútestvéreit, de arra minduntalan vágyakozott, hogy legalább a lányokkal mehessen a folyóhoz. Minden étkezés után hallotta, ahogy összegyűjtik az edényeket, csörömpölnek, nevetnek, majd nagyokat szuszogva a fejükre emelik a hatalmas tálat a mosatlan edénnyel, és elindulnak a vízhez.
Maithót sokan elkerülték, nem csak azért, mert nem tudott velük szaladni, még csak azért sem, mert mindig kellett mellé valaki, hogy vezesse, hanem azért, mert más volt, mint a többiek. Az albínó gyerekekről rengeteg babona terjed ma is, sokan azt gondolják róluk, hogy varázserővel bírnak.
– Folyton egyedül volt szegény otthon? Apa, ez nagyon szomorú!
– Egyedüli játszótársa egy fehérarcú cerkóf volt, akit Likakónak hívtak, ami lingala nyelven majmot jelent. Ez a cerkóf hasonlított a kisfiúra, hiszen neki is volt egy furcsa tulajdonsága: úgy született, hogy egyik karján nem fejlődött ki teljesen a keze. Képzelheted, milyen nehezen mászott fel a fákra egy kézzel! Így nem meglepő, hogy Likako a kisfiú mellé szegődött, és napestig a közelében üldögélt. De nem csak ücsörögtek együtt, hanem beszélgettek is.
– Na persze! – nevetett Marci a képtelenségen.
– Maga Maitho mesélte, hogy így volt. Te is beszélsz a kutyáddal!
– De Zsömle nem szokott válaszolni.
– Likako nagyon is válaszolt. Úgy is mondhatnám, hogy ő volt Maitho szeme, hiszen mindent elmesélt, amit a kisfiú nem látott.
Egyik este aztán olyan történt, amire senki sem számított. Maitho anyukája hozta a hírt, hogy egy szemorvos érkezett a környékre, alig 40 kilométerre az ő otthonuktól. Összesereglett az egész falu, mindenki odavezette vak rokonát. Voltak köztük gyerekek, idősek, nők és férfiak, összesen tizenegy beteg. Mindenki lelkesen hallgatta Maitho anyukájának beszámolóját. Viszont a faluban csak egy családnak volt biciklije, amin elvihetik a betegeket, a többieknek gyalog kellett megtenniük az utat. Az orvos viszont nem sokáig maradt a közelben. Pontosabban csak néhány napig. A lelkesedés kétségbeeséssé változott. Kinek lesz így lehetősége meggyógyulni? Végül előállt a faluvezető, és azt tanácsolta, hogy három gyereket vigyenek el az orvoshoz.
– Maitho is felkerült a biciklire, ugye?
– Sajnos nem. A falubeliek is azt gondolták róla, hogy valamiféle varázsereje van, minek kellene neki orvos? A többi kisgyerek látását könnyű volt visszaadni: a szürkehályog műtét csak egy negyedóráig tartott. A faluban mindenki tudta, hogy Maitho szemén nem hályog van, és ő sosem fog teljesen tisztán látni.
– Azért, mert albínó?
– Igen, így bármennyire szerette volna az anyukája, a faluvezető nem engedte, hogy ő is biciklin utazhasson.
– És akkor mi történt?
– Másnap, amikor hajnalodott, Maitho szokatlan érzésre ébredt. Mintha valami puha és szőrös csikizte volna a kezét. Megpróbálta elhessegetni, de a szőrös micsoda nem hagyta visszaaludni. Nesztelenül felült, és a gyenge fényben egy ismerős szürke foltot látott: Likako próbálta felkelteni.
– Tokende! – súgta a majom, ami azt jelenti: menjünk!
Maitho nem tudta mire vélni a nagy sietséget, de szó nélkül felkelt, lassan megtapogatta a kunyhó sárból tapasztott falát, és Likako hangját követve kiment. Odakint olyan varázslatos kórus fogadta, amilyet sosem hallott még azelőtt! Likako minden hangot megfejtett: először a szarvascsőrű madarak füttyentettek, aztán a kékruhás óriásturákók lármáztak az ágak között. A kórusból nem maradhattak ki a majmok sem, Likako szerint bonobók és gorillák hangja hallatszott a távolból, de a leghangosabban a rovarok monoton zsongása szólt. Maitho szeméből potyogni kezdtek a könnyek. Milyen gyönyörű a világ, és ő a kunyhóban tölti az idejének nagyrészét!
– Monganga! – mondta ekkor a majom, ami azt jelenti, orvos. Maitho arca felderült. Megértette, hogy a majom azért költötte fel ilyen korán, mert el akarja vinni az orvoshoz.
Lassan haladtak. A hátuk mögött a távolban megszólalt egy kakas, és Maitho tudta, hogy most már a faluban is ébredeznek. A fákról vízcseppek potyogtak egyik levélről a másikra, ez az ismerős hang megnyugtató volt. Ám ahogy egyre magasabbra került a Nap, Maitho elkezdett félni. Mi lesz, ha Likako nem jó irányba vezeti? Mi lesz, ha eltévednek az esőerdőben, vagy nem érnek oda időben az orvoshoz? Vagy ha a falubeliek meglátják? Mit gondol majd reggel az anyukája, amikor észreveszi, hogy eltűnt?
– Tózonga!– sírta Maitho a majomnak, de Likako hallani sem akart arról, hogy visszatérjenek.
Legszívesebben toporzékolt volna, de hirtelen hangokat hallott, mintha rajtuk kívül más is lenne a közelben. Megreccsent egy ág, majd valami elsuhant a fejük felett. Maitho nem mert megszólalni, csak egyre jobban nyugtalankodott. Valaki követi őket? Talán ragadozók? Vagy idegen majmok területére kerültek? Az egyre hangosodó recsegés és ugrálás majmokra utalt.
– Libota na ngai – mondta boldogan Likako, ami annyit jelent: a családom. Maitho végre fellélegzett.
– Eddig nem is tudtam, hogy Likakónak is volt családja!
– Persze, hogy volt, és a mamája végig gondját viselte. Addig vigyázott rá, addig tanítgatta, amíg Likako megtanult egyedül táplálkozni, aztán egyre inkább önálló lett. Már nem volt szüksége a segítségére. Amikor Likako elmondta a mamájának, hogy a kisfiú látása forog kockán, az egész majomcsalád felajánlotta, hogy segítenek neki.
Nagyon hosszú út várt rájuk, és cseppet sem volt veszélytelen, de Maitho számára mégis csodálatos volt. A távolból elefántok dübörgése hallatszott, és a kisfiú arra gondolt, hátha egyszer ő is megláthatja ezeket az állatokat. Likako egyik testvére fügét adott neki, ő pedig azon tűnődött, hogy vajon hogy nézhet ki egy fügefa? Már majdnem kiértek az esőerdőből, amikor Maitho vaníliára emlékeztető, édes illatot érzett. Faggatózni kezdett, hogy ez miféle növény, de Likako nem ismerte a virágot. Talán valami liliom lehet, vonta meg a vállát, mert már kezdte unni a sok kérdést.
Pár lépés múlva véget ért az erdő, és megérkeztek arra a tisztásra, ahol a szemorvossal táboroztunk. Hosszú sorban kígyóztak az emberek, mindenki azért tolakodott, hogy az ő szemét vagy az ő rokonát műtsék meg hamarabb. A cerkóf család elbújt a közeli fákon, Likako pedig átvezette a kisfiút a tömegen. Már majdnem az ajtónál álltak, amikor valaki felkiáltott:
– Te hogy kerülsz ide? Várd ki a sorod! – Maitho rögtön megismerte a falubeliek hangját, akik nem akarták őt elhozni. – Mi voltunk itt hamarabb! Ez a fiú egy csaló, varázsló!
A tömeg körülvette őket, és Maithónak úgy tűnt, mintha nagy, sötét, szürke fák közelednének feléjük. Likako felugrott a karjára, és hangos rikácsolással próbálta távol tartani az egyre dühösebb tömeget.
– Ez nagyon félelmetes! Ekkor jöttél te?
– A nagy zűrzavarra a szemorvos is felfigyelt, és megkért, hogy menjek ki és tegyek rendet. Maitho egyedül állt a sok magas, tarka ruhába öltözött, dühös ember között, karján a cerkófmajommal. Félelemtől sápadt arcát most is látom magam előtt.
– Hogy hívnak? – kérdeztem.
– Maitho – válaszolta, és elindult a hangom irányába.
– Gyere, Maitho, te következel! – mondtam neki szelíden, és felvettem a karomba.
A tömeg ettől még dühösebb lett, mindenki a saját gyerekét szerette volna mihamarabb bejuttatni. Ráadásul igazuk volt, valamennyien órák óta várakoztak.
– Kérem, engedjék meg, hogy bevigyem ezt a kisfiút. Senkije nincs itt, egyedül tette meg ezt a nagy utat. Csak néhány percet lesz odabent, utána mindenki sorra kerül, ígérem!
Az emberek engedtek, talán ők is megsajnálták. Maitho tényleg kevés ideig volt bent az orvosnál, szemcseppet és szemüveget kapott.
– Találkoztál még vele?
– Igen, másnap. Mielőtt hazaindult, megkérdeztem Maithótól, hogy hova tűnt a majom, aki ilyen messzire elvezette. Maitho szeméből patakzani kezdtek a könnyek.
– Elment Likako, ugye?
– El. De előtte súgott neki valami fontosat. Azt mondta, hogy akinek megjavult a látása, az nem játszatja a vakot!
– De attól még vele maradhatott volna, hiszen barátok voltak, nem? Nagyon haragszom a cerkófra!
– Maitho bebizonyította, hogy igazán bátor kisfiú, a szemüveggel pedig egész jól látott, innentől egyedül is elboldogult. Most már ő is elmehetett a testvéreivel a folyóhoz, vagy a mezőre, szaladgálhatott a többi gyerekkel. Likakónak pedig a saját családjára volt a legnagyobb szüksége.
– Talán igazad van. És egyedül hazatalált Maitho?
– Igen, együtt ment a falubeliekkel, hiszen már senki sem látta őt ellenségnek. De most már tényleg alvás!
– Apa, kérdezhetek még egyet?
– Igen?
– Mit jelent Maitho neve?
– Azt jelenti, hogy látó szemek.
Szerkesztette: Diana Soto, Majoros Nóra
 |
| Hajdú D. András fotója |
Nagy Izabella: Gyökeret ver bennem az Isten
Kokoka – mondod
egy szelíd napon
ez itt az á ez itt nagyon
nagy betű
kokoka – mondod
képes vagy rá
és én elvigyorodom
azt ígéred – kolaka
azon a napon
olvasni fogsz
és jól látsz majd
te kis szőke rokon
és én elvigyorodom
haragszik ránk az ég?
mérgesek a csillagok?
kolimbisa – mondom
és megnyugszom
én a betűket jól olvasó kis
szőke rokon
Isten lezárja a napot
felhozza a felhőt
a csillagokat ragyogva
megbocsájtom hogy ilyennek látsz
megbocsájtom ha nagyon
akarod és rád hagyom
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Lingala szavak:
libota na ngai = a családom
kokoka = képes valamire
kolaka = ígér
kolimbisa = megbocsát
kosuka = megállít, befejez
monganga = orvos
tokende = menjünk
tózonga = térjünk vissza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése