Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja