5. fejezet: Mami Wata

 

Hajdú D. András fotója

Csipp, csepp, csöpög, locsog, csobog, folyik ömlik és esik, szitál, hullámzik, habzik, sodor és hűsít. Ez a víz, amely lehet forrás, patak, eső vagy éppen könnycsepp. Lehet, hogy egy kút mélyéről kell kinyerni, és olyan is előfordul, hogy elárasztja a falut, és menekülni kell előle. Hordhatjuk a vizet vödörben a fejünkön, és hordhatnak a folyó hullámai a hátukon. A víz éltető erő, és mindig körbelengi egy csipetnyi varázslat. Afrikában mami watának hívják a vízi szellemeket. Leginkább női szellemek, néha sellők. Néha veszélyesek, néha bölcsek, lehetnek kedvesek és segítőkészek, vagy éppen mérgesek.

A következő hetekben ők lesznek az idegenvezetőink, és a vizek világába kalauzolnak bennünket. Együtt énekelnek a ruhát mosó asszonyokkal, teljesítik a hajóskapitány kívánságát, vagy éppen elveszett szerelmünk nyomára lelhetünk. Ahogy a víz szellemei komolyak és fontosak, úgy az Író Cimborák is komolyabb témákat dolgoznak fel ebben a fejezetben, a szövegeket nagyobb gyerekeknek (és gyereklelkű felnőtteknek) ajánljuk.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Ma délután szép nagy vihar volt. A házainkban ilyenkor itt is, ott is nagy tócsák képződnek. A szél a szúnyoghálón keresztül, permet formában befújja az esőt a szobába. Ilyenkor le kell pakolni az asztalról, mert eláznak a dolgaim. Ez nálam igen körülményes mert nagy a bazár...
     Házaink nagy hibája, hogy a padló szintje a talaj szintje alá esik. Ezért ha nagy eső van, szépen befolyik a víz. Szóval én szereztem egy lapátot és elkezdtem árkot ásni, közben kiabáltam a szomszéd testvérnek: Dávid, gyere, mert árvíz van! Semmi válasz. Gondoltam, nincs itthon, mert nem válaszolt. Egy idő után benyitok hozzá, mert hozzá is ömlik be a víz. Hát a testvér az ágyon ül, és szemléli a dolgok folyását, nem hiába ő a házunk nagy filozófusa. No, ezen okulva kezdtem el a házamat kiásni, helyesebben körülárkolni. Jött segíteni a kis barátom is: a 6 éves Kosongo. Nagyon zsivány fickó, és persze állandóan kunyerál. Az iskoláját részben én fizetem, két naponta jön és kér radírt, ceruzát, füzetet, gatyát, krétát, biciklit. Nehéz ellenállni, mert mosolyogva rád néz és elolvadsz... Nos, ő segített, irtó lelkesen kapálta a földet. Utána meghívtam egy kis gyümölcsevésre. Később kérdeztem: mit kérsz még? Akkor sóhajtott egyet, sóvárgó szemekkel rám nézett, és suttogva mondta: kenyeret. Hej, kisember, úgy látszik kenyeret nem igen szoktál enni! Miközben két szelet kenyeret megkentem neki margarinnal, kicsit elgondolkodtam. Eszembe jutott egy történet, amit kisiskolás koromban olvastam: a szegény éhező gyerekek a gazdag nemes úrnál vajas kalácsot kapnak, és életükben először meleg kakaót isznak. Most én vagyok a gazdag nemes? Bizony gyorsan elfelejtjük, hogy körülöttünk az emberek naponta csak egyszer esznek, és kb. mindig ugyanazt.”