Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
– Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.
Úgy tízéves forma lehettem, mikor egy vasárnapi ebéd után az öreg épp a verandán pöfékelt, miközben a saját guggolós, savanyú vörösborát kortyolgatta. Szemével hunyorítva az akkorra már óriásira nőtt diófát méregette, és elégedetten csettintett a nyelvével.
– Be szép fát ültettem – mondta, és a szeme sarkából figyelte, hogy meghallom-e.
Nem válaszoltam, így megismételte.
– Be szép fa ez itt ni, amit ültettem – köszörülte meg a torkát.
– A legszebb diófa, amit valaha láttam. – bólogattam.
– Ugye?! – helyeselt – Én magam ültettem! – ismételte meg harmadszor is.
– Gondoltam – vágtam rá rögtön.
Ahogy így jól eldiskuráltunk, intett, hogy üljek a térdére, súgni akar valamit a fülembe.
– Ha már így kérdezed, hogy honnan van a dió – kacsintott –, elmesélem, de tartsd titokban! Nos, egy októberi délután történt. Lehettem huszon-egynéhány éves, olyasforma jóképű legény, mint te, csak magasabb úgy egy-két fejjel. A faluvégi kerek domb tövénél sétálgattam, azt figyelve, hogy a fütyülésem hamarabb ér-e körbe az ösvényen, mint én, de nem jutottam eredményre, mert egyszer csak hallottam valamit a domb tetején álló százéves diófa felől. Tudod, amit még tán Mátyás király ültetett, aminek a helyén most egy kétszáz éves gesztenyefa áll, amit még Árpád vezér ültetett – magyarázta a kezével nagyot suhintva.
Én bólogattam, hogy értem, mert ismerem a helyi legendákat, bár egy kicsit elvesztem a történelmi összefüggésekben és az időben, de tágra nyílt szemmel figyeltem, abban nem volt hiba.
– Hallottam, hogy valami visítozott a fa tetejéről – folytatta –, közelebb mentem, felnéztem a hang irányába és lám, ott gubbasztott egy árva dió a legfelső ágon, egyes-egyedül, mert a többi dió már mind lehullott. Nem hallottam pontosan, hogy mit mond, így felmásztam a fára, olyan közel a kis dióhoz, amennyire csak tudtam és odahajoltam hozzá, pont úgy, ahogy te most hozzám.
– És miért sírt a dió? Tériszonya volt vagy fázott? – kíváncsiskodtam.
– Pont erre gondoltam én is – folytatta nagyapám, miközben a borba kortyolt és szippantott egyet a pipájából, majd karikákat fújt a levegőbe.
– Hát, te meg mit siránkozol itt egykomám? – kérdeztem tőle, de a nagy szipogástól nem tudott válaszolni. – A többi diótestvéred már mind lehullott, szerte gurult, összeszedték és gazdára lelt.
– Pont ez a baj – szipogta. – Egyedül én nem merem elengedni az ágat. Félek lepottyanni, félek itt hagyni ezt a gallyat, ezt a diófát, ami felnevelt.
– No, ide figyelj! – szóltam vigasztalóan. – Én onnan lentről jövök és állíthatom, hogy nem kell félned, mert sétálgatásra, nézelődésre és fütyörészésre is kiváló hely.
A dió kikerekedett szemekkel figyelt, hát folytattam.
– Arra távolabb – mutattam a szántóföldekre és a kis falura – ott is minden igen békés és szerethető. Dolgos emberek lakják, néhanapján a sok munka mellett még mulatni is szoktunk, dalolunk, táncolunk. Idefelé jövet láttam is a többi diótestvéredet, ha jól emlékszem, igen vidáman bandukoltak ők is a falu felé.
– Igen, ők lehettek azok – mosolygott a kis dió, most már nyugodtabban. – Úgy láttad, hogy jól vannak és hogy minden rendben lesz odalenn?
– Én azt mondom, amit láttam – válaszoltam.
– Akkor szerinted ugorjak? – kérdezte megbátorodva.
– Várj csak! Először lemászok a fáról és amikor ugrasz én lent elkaplak. Ha szeretnél velem is jöhetsz a házunkhoz, ahol épp egy ilyen szép kis magonc dióról terveztem hatalmas fát ültetni az udvar közepébe. Pont ilyen szépet és óriásit, mint ez itt.
– Akár óriási fa is válhat belőlem, egy szép porta udvarán? – ujjongott a dió.
– Úgy bizony! – bólintottam.
Megegyeztünk, majd kezet és rügyet ráztunk. Amikor lemásztam, a dió a tenyerembe ugrott, onnan a zsebembe tettem és fütyörészve jöttünk haza, egészen ide, ahol most ülünk. A többit már ismered – csapta össze a kezét nagyapám és a fára mutatott, majd hátradőlt, mint, aki jól végezte dolgát.
– Akkor hát ebből a félénk diócskából sarjadt ez a hatalmas fa? – ámultam.
– Őbelőle bizony! De erről senkinek egy szót se!
– Tartom a szám! – ígértem meg nagyapának és bizony a mai napig nem meséltem el senkinek. Most is csak azért, és csak nektek, hogy lássátok a bátorság csodát teremt.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése