 |
| Török Szilvia illusztrációja |
Egy forró nyári napon Leó és Ludvig, a két lajhár egy hatalmas fa ágain pihentek. Bármilyen mozdulattól nagyon elfáradtak volna, ezért inkább lustán hevertek. Pont ezt szerették: az édes semmittevést, azt is lehetőleg lassan.
Rendkívül felháborodtak tehát, amikor egy csapat kiránduló ült le a fájuk alá uzsonnázni, ezzel megzavarva nyugalmukat. A felháborodás náluk azt jelentette, hogy Leó felemelte a fejét, és unott hangon így szólt:
– Ludvig, elhiszed ezt?
Ludvig válasza egy elnyújtott sóhaj volt. Órák teltek el, a kirándulók már rég elmentek, amikor Leó úgy érezte, eljött az a heti egy alkalom, amikor élete kockáztatásával lemászik a fáról. Ludvig annyira aggódott érte, hogy még a fejét is odafordította, hadd lássa, ahogy barátja lefelé halad. A fa törzse mellett a fűben Leó észrevett egy kakaós csigát, amit az egyik kiránduló felejtett ott. Annyira megtetszett neki a fura alakja és édes illata, hogy minden erejét latba vetve nekilátott falatozni.
Ismét órák teltek el, amikor Ludvig megdöbbenésére Leó egyszer csak felszaladt a fára.
– Hát te? Csak holnapra vártalak vissza – nézett kérdőn barátjára.
– Hát visszamásztam. Semmi extra. Ja, lent ettem valami kakaósat. Finom volt. Miért kérdezed? – hadarta Leó.
– Miért beszélsz ilyen gyorsan? És hogyan tudtál ennyire sebesen mászni?
– Úgy jöttem, ahogy szoktam. Vagy nem? Most, hogy mondod, eléggé megszédültem. Lehet, hogy a gyors tempóm miatt?
– Szerintem igen – pislogott Ludvig.
– Várj! Lemászom újra. Figyelj, hogy most is gyors vagyok-e. – Azzal lerobogott a fa törzsén, körbefutotta, majd pár másodperc múlva már Ludvig mellett feküdt.
– Na, mit gondolsz? – nézett kérdőn a másik lajhárra.
– Ez elképesztő! Olyan vagy, mint egy mókus.
– Te jó ég! Mi történt velem?! – kezdett töprengeni, ami ezúttal csak pár röpke pillanatig tartott, majd felkiáltott: – A kakaós csiga! Csak az lehetett! Volt benne valami, ami felgyorsított.
– A kakaóban van koffein, a csigában meg cukor. Nem vagy hozzászokva. Attól pörögtél így fel – állapította meg Ludvig, de mire ezt elmondta, Leó már türelmetlenül fel-le rohangált az ágon.
– Most mihez kezdjek?
– Szerintem nézd a faleveleket, az ellazít – tanácsolta Ludvig.
– Vagy meg is ehetem őket. Mindet! Most azonnal! – lelkendezett Leó, és már futott is, hogy a fa lombkoronáját behabzsolja. Amikor teletömte a hasát, újból felkiáltott: – Ludvig! Ellátok egészen az erdő széléig!
– Én csak ezt az ágat látom – mondta szomorúan és keserves lassúsággal a másik lajhár.
– Tudod mit? Elmegyek világot látni. Meg akarom tudni, mi van az erdőn túl.
– Ne! – kérte Ludvig.
– De! – kiabálta barátjának Leó, miközben már ugrált is lefelé.
Ludvig szomorúan nézett utána, de annyira elfáradt a sok beszédtől, hogy el is aludt. Arra ébredt, hogy besötétedett. Bár aggódott Leóért, annyi energiája már nem volt, hogy körbenézzen. Már hajnalodott, amikor arra riadt fel, hogy Leó lihegve vonszolja magát felfelé.
– Mi történt veled? – kérdezte barátjától.
Néhány perc múlva meg is érkezett a válasz:
– Láttam. Mindent. Túl gyors volt. Közben visszalassultam. Alig tudtam felmászni… – és már aludt is. Ludvignak két egész napot kellett várnia, mire Leó mesélni kezdte, mi mindent látott az erdőn túl. Olyan sokat beszélt, és olyan lassan, hogy a következő hónapokban nem unatkoztak. Amikor az élménybeszámoló végére ért, így szólt:
– Jó itt. Maradok akkor is, ha véletlenül felgyorsulok.
– Örülök – felelte Ludvig.
Ezzel úgy kimerültek, hogy mindketten elaludtak.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése