 |
| Sipos Fanni illusztrációja |
A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján.
Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát.
– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel.
A gyík értetlenül nézett rá.
– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű?
– Hát ez a szag!
– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset!
– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél?
– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík.
– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat.
– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem.
– Ki vagy, és mit csinálsz itt? – szegezte a kérdést Keke a fekete-fehér szőrcsomónak.
– Bella vagyok, és eltévedtem. Megijedtem tőletek, ezért bújtam el – jött a válasz a fűcsomóból.
– Gyere elő, nem fogunk bántani – nyugtatta Keke.
– Vagy majd meglátjuk, hogy bántunk-e – próbált fenyegetőnek tűnni a gyík, de Keke mosolyogva legyintett. A fűcsomó izegni-mozogni kezdett, és szép lassan előbújt egy gyönyörű bundájú borz. Nagy fekete gombszemével olyan kedvesen nézett Kekére és Gilbertre, hogy a két jóbarát szíve teljesen ellágyult.
– Gyere bátran! – biztatta Keke.
– Jól van, nem bántunk – nyugtatta Gilbert.
– Köszönöm, igazán kedvesek vagytok – hálálkodott a borz. – Ti itt laktok?
– Igen! A kastélyban! Meg a tó partján! Meg itt, a parkban! – magyarázta Gilbert.
– Ó, biztos fantasztikus lehet itt élni. Igazán gyönyörű ez a hely – sóhajtott Bella.
– Szívesen körbevezetünk – ajánlotta fel Keke. – Gyere! – azzal mindhárman a kastély felé vették az irányt.
– Miért nem laknak itt emberek? – kérdezte a borzlány. Séta közben Keke és Gilbert elmesélte neki, hogyan lettek ők ketten barátok. A kastélyban teremről teremre haladtak, és Bella nem győzött álmélkodni, hogy mennyire csodás minden.
– Tudod, én remekül főzök. Bármit el tudok készíteni. Ha szeretnéd, velünk ebédelhetnél – mondta Gilbert. Keke gyanakodva nézett a gyíkra, mert még élénken emlékezett a legutóbbi vacsorára, amit ő készített, amikor Hódot és családját látták vendégül. Nem nagyon vágyott újra átélni a sok idegeskedést.
– Hát, nem is tudom… – kezdte, de Bella felkiáltott: – De jó! Köszönöm! Az csodás lenne! De elég, ha csak valami egyszerű ételt készítesz, amit gyorsan meg tudsz főzni. Miattam ne fáradj! – tette hozzá.
– Már úgyis nagyon éhesek vagyunk, bármi jó lesz, csak gyors legyen – bólogatott Keke egyetértőn.
– Jó, akkor csak egy leves és saláta lesz az ebéd. Menjünk! Gyűjtsük össze a hozzávalókat! Siessetek! – azzal már szaladt is kifelé.
– Hú, mindig ilyen gyorsan beszél? – kérdezte Bella.
– Bizony! Ha izgatott, akkor még ennél is jobban hadar – mosolygott Keke. – De legalább nem kezdett el a terítésen aggódni, akkor vacsorára sem lenne készen az étel.
Iparkodniuk kellett, hogy lépést tudjanak tartani a gyíkkal, aki ide-oda rohant, és lelkesen tépkedte a növényeket, aztán Keke és Bella kezébe nyomta őket, és már futott is tovább. Közben egy másodpercre sem maradt csendben.
– Ez is kell! Ó, az még jobb lesz! Majdnem elfelejtettem! Így tökéletes lesz!
Amikor megelégedett az összegyűjtött mennyiséggel, a kastély felé iramodott.
– Gyertek! Siessetek! Segítsetek főzni! – kiáltott vissza. A kastély régi konyhájában tényleg szélsebesen elkészítette az ebédet, közben Bella és Keke megterített a szomszédos teremben.
– Nyugodtan üljetek asztalhoz, máris tálalok – mondta Gilbert. A béka és a borz kényelmesen elhelyezkedtek a nagy asztal végében. Gilbert pár perc múlva egy levesestálat egyensúlyozva jelent meg az ajtóban. Szokásához híven gyorsan lépkedett és nem vette észre a régi szőnyeg felkunkorodó szélét. Megbotlott, a levesestál pedig hatalmas csörömpöléssel a földre esett. Bella ijedtében felsikoltott. Keke rohant segíteni barátjának.
– Jól vagy? Nem történt bajod? – kérdezte aggódva.
– Nem, semmi bajom, csak hát az isteni leves. Pedig tökéletes lett, és már annyira éhesek voltunk – sajnálkozott Gilbert. Pár pillanat múlva azonban fintorogni kezdett. Keke is.
– Ajaj! Mi ez a szag? Ez szörnyű! – kiáltott fel a gyík.
– Ugye nem az étel? – kérdezte gyanakodva Keke. Aztán mindketten Bellára néztek.
– Hm. Menjünk ki a konyhába, és segítek neked behozni a salátát – mondta Keke.
– Remek ötlet! Köszönöm! Menjünk! – hadarta zavarában Gilbert. Amikor a konyhában már csak ketten voltak, Gilbert odasúgta Kekének: – Jaj, szegény Bella! Hát ez a bűz belőle jön!
– Ó, már értem – mondta Keke. – Ő egy bűzös borz! Hamarabb is gondolhattam volna erre.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Gilbert. – Nem akarom megbántani.
– Én sem – súgta Keke. Abban a pillanatban halk kopogás hallatszott.
– Bejöhetek? – dugta be fekete-fehér szőrös fejét Bella az ajtón.
– Persze, gyere csak! – invitálta Gilbert.
– Mi a baj? Miért nem jöttetek vissza?
– Hát… az van, hogy… ööö… – motyogta a gyík.
– Tudod, muszáj volt egy kis friss levegőt szívnunk – mondta Keke.
– Ó, jaj! Ne! – kiáltott fel Bella. – Megint megtörtént! Biztos azért, mert nagyon megijedtem a levesestál csörömpölésétől. Annyira kínos! Nem tehetek róla, de ha a megrémülök, bűzt spriccelek magamból, hogy elriasszam az ellenséget. Már észre sem veszem. Miért nem szóltatok?
– Hát, először nem tudtuk, hogy ez a rémes szag belőled jön – válaszolta Gilbert.
– Aztán meg nem akartunk megbántani – magyarázta Keke.
– Pedig mondhattátok volna. Ha a barátaim sem figyelmeztetnek, akkor mégis ki fog? Legfőbb ellenségem, a bagoly? – nevetett Bella.
– Mit szólnátok, ha kimennénk a parkba enni? – kérdezte Keke.
– Csodás ötlet! Remek! Tökéletes! – lelkendezett Gilbert. Óvatosan kivitték a tányérokat és a salátát a parkba, és a halastó partján kényelmesen falatoztak. Bella vicces történeteket mesélt arról, ahogy a rá vadászó állatokat sikerült elriasztania a bűzével. Sokat nevettek, remekül érezték magukat együtt.
– Olyan jó, hogy jöttél. Máskor is szívesen vendégül látunk. Gyere hozzánk sokszor! – lelkesedett Gilbert.
– Nagyon szívesen jönnék, csak hát tudjátok, a szag… – válaszolta Bella.
– Hát nem is tudom. Mit tehetnénk? Mi lehetne a megoldás? – tanakodott Gilbert.
– Van egy ötletem – mondta Keke. – Bella, amikor legközelebb a kastélyhoz közelítesz, már messziről kiabálj nekünk, akkor senki nem ijed meg, és ha a parkban maradunk beszélgetni és ebédelni, mindannyian élvezhetjük a friss levegőt.
– Ez nagyszerű! Legyen így! Tökéletes! – kiáltotta Gilbert. – Még rengeteg olyan finomságot tudok készíteni, amit sosem kóstoltál – büszkélkedett.
– Khm. Hát a menüt majd megbeszéljük – mondta Keke. Bella hálásan mosolygott:
– Köszönöm a kedvességeteket! Most is szívesen maradnék még, de ideje hazaindulnom.
Keke és Gilbert elkísérték a park széléig, ahol elbúcsúztak a borzlánytól. Ahogy visszafelé sétáltak, Gilbert egyszer csak megszólalt:
– Hát nem furcsa, hogy Bella félelmében ilyen rémes bűzt ereget?
Keke elnevette magát.
– Te beszélsz? Ha csapdába kerülsz, akkor is elrohansz, ha leszakad a farkad, és inkább újat növesztesz!
– Ööö… Tényleg. Ez teljesen kiment a fejemből – mondta Gilbert. – Látod! Milyen szerencse, hogy remekül főzök, így bárki érkezik hozzánk látogatóba, mindig vendégül tudjuk látni egy jó kis lakomára.
– Bizony! – mosolygott Keke. – Gyere, pihend ki a főzés fáradalmait a tóparton!
Azzal két barát visszasétált a halastóhoz, ahol a gyík máris elkezdte tervezni a következő ebédet.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése