A macska azonnal észrevette a
csavargót.
„Hát ez soha nem nyugszik?” –
gondolta magában megvetően. Elnémult a kikötő, ahogy a csavargó lába a korhadt
padlóra ért. Döbbenten figyelte a csendet.
„Ostoba, ostoba, ostoba… – nézte bánatosan a
macska – mindent elfelejtettél, ugye?”
A csavargó egy darabig nem mozdult.
De csavargó továbblépett úgy, mintha
soha nem vezette volna a Sellőáriát Szilencium szigetei között. Mintha soha nem
hallotta volna a szigetekről felé áradó csöndet, ami édesebb és igézőbb, mint a
szirének éneke. Ha nincs ott a macska, a Sellőária kapitányostúl, legénységestűl
úgy hullott volna bele a csöndbe, mintha nem is létezett volna sohasem.
„Ostoba – fújta a macska, és
szikrákat szórtak zöld szemei –, megint elindulsz, és megint pórul jársz, ha nem leszek veled.”
A macska nyivákolt egyet, hátha észreveszi
a csavargó. Az rá is nézett egy pillanatra, de nem ismerte fel.
– Nem látsz a szemedtől? –
nyivákolt a macska kétségbeesetten. Hátán felborzolódott a szőr, és vörösebbnek
tűnt, mint a lemenő nap Hortenzia partjainál. – Itt vagyok! Vegyél már észre!
De a csavargó rá se hederített. Mit
érdekelte őt egy kikötői macska, amikor előtte volt ismét a Sellőária. Amikor
elindulhat ismét Hortenzia felé. De igazság szerint nem csoda, hogy nem sokat
törődött vele. Az sem volt meglepő, hogy nem ismerte fel, hiszen amikor
legutoljára találkoztak, egészen másként nézett ki a macska.
– Vigyél magaddal – könyörgött a lány
Don Martalócnak.
– Hogy vihetnélek – szólt a
kapitány –, lányok nem valók kalózhajóra.
– Nem is lány vagyok, hanem macska…
– nevetett a lány, és ráemelte zöld szemét. – Egy nagy, vörös macska.
A kapitány is nevetett, és mivel
szerette a lányt, persze, hogy igent mondott. Így lett a vörös Cat a Dél-tengerek
angyala, aki nemcsak a puskaporhoz és a kardhoz értett, hanem a gyógyításhoz
is. Nem volt olyan sebesülés, betegség, járvány a Sellőárián, amit Cat
füveivel, főzeteivel meg ne tudott volna gyógyítani. A szárazföldön persze
elterjedt a hír, hogy a Don Martalóc szerelme, a vörös Cat boszorkány, és hogy elvarázsolta
a legénységet, azért örökéletűek. Pedig ez jóval később történt.
Cat annyit tett csupán, hogy
meggyógyította őket minden betegségből, így ha sikeresen elkerülték a fiúk a puskagolyót
és a halálos tőrszúrásokat, tényleg örök életük lehetett volna, mindaddig, amíg
a lány a hajón van. Ám egy napon a Sellőária Hortenzia szigete felé vette az
útját, s Cat hiába könyörgött, a kapitányt nem lehetett eltéríteni a céljától.
– Nem látsz többé… – mondta a lány
Don Martalócnak, amikor feltűntek Hortenzia partjai. – Nem is fogsz rám
emlékezni.
– Ezer kartács és gyújtóbomba! –
káromkodott a kapitány. – Már hogyan is felejthetnélek el, mikor te vagy életem
jobbik fele! A fél szememet is odaadnám érted!
– Azt másért fogod… – mondta a
lány, és igaza lett. A kapitánynak elég volt egy lépést tennie Hortenzia felé,
egyet szippantania a virág mesés illatából, úgy elfelejtette a vörös Catet,
mintha soha nem is létezett volna.
– Győztem! – kacagott Hortense. –
Enyém lesz Don Martalóc és a Sellőária. Legyőztem a vörös boszorkányt! Erősebb
vagyok még nála is.
„De hát én nem is vagyok
boszorkány! Csak egy lány, aki ért a gyógyfüvekhez” – gondolta a lány. De akkor
már nem is volt lány. Hanem egy macska. Egy vörös szőrű, kikötői macska.
„Vigyél magaddal!” – könyörgött a
csavargónak a macska. De az rá sem hederített. Nem hallott mást, csak valami
nyávogást a szomszéd hajóról. Cat kínjában felborított egy vödröt, hátha
felfigyel rá Don Martalóc. A zajra a kapitány odakapta a tekintetét, de el is
fordította rögtön.
„Csak egy macska – legyintett
magában –, egy egerésző, vörös macska. Ezer van ilyen minden kikötőben” –
gondolta, és elindult, hogy felébressze álmából régi legénységét, akikre
Hortense hozott bűbájos álmot valamikor rég.
A macskás képet szintén Klee álmodta meg:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése