 |
| Miklya Emese Sára illusztrációja |
– Hurrrá! Hurrrá! Kezdődik a
suli!!!! – kurjantott egy nagyot Csarab. Nem csoda, hogy ennyire örült. Már
régóta várta az iskolát. A manóiskolát, ahol kitanulhatja a manóságot. Örömében
manókereket hányt. Meghempergett az őszi avarban, és lebukfencezett a dombról.
Aztán ugrándozva szaladt tovább a völgybe, egészen addig, amíg zsupsz! Hasra
nem esett. Egyenesen a tócsa közepébe.
– Jaj, Csarab! Mit csinálsz? –
sopánkodott az ikertesója, Csirib. – Mit fog szólni a tanító néni, ha meglát
ilyen mocskos ruhában?
De Csarab csak legyintett. Ugyan! A
manóiskolában csak nem törődnek már ilyen ostobaságokkal, hogy tiszta ruha. Meg
hogy nincs bekötve a cipőfűződ. Vagy rosszul gomboltad be az inged. Csálén áll
a manósapkád. Ugyan, ki törődik az ilyesmivel? A manónak éppen az a dolga, hogy
rosszalkodjon. Hogy kibillentse a dolgokat a helyükről. Nem sokat, csak egy
kicsit. Egy darabkányit. Jónak meg rendesnek lenni a tündérek dolga. Egy manó
ne tündérkedjen!
Igen ám, de azt nem tudta Csarab,
hogy bizony a manóságnak is rendje van. És hogy ezt a rendet meg kell tanulni. Erre
a rendre pedig éppen a tündérek tanítják meg a manógyerekeket. Nem is akármilyen
tündérek, hanem az illikek. Ők többnyire tudják, mit kell tenniük a
kismanóknak, hogy ne keveredjenek bajba. Ha mégis bajba keverednek, akkor pedig
segítenek nekik, hogy mihamarabb kikecmeregjenek a csávából.
Csarabnak is segítettek, már rögtön
az első napon.
Mert bizony, alighogy belépett a Hanga-völgyi
manóiskolába, Csarab azonnal szembetalálkozott Rakonca tanár úrral, a
manóiskola igazgatójával. Pontosabban nem is szembetalálkozott vele, hanem belebotlott.
Egészen pontosan majdnem felborította, amikor harsány diadalordítással kivágta
az iskola kapuját.
– Halihóóóóóó! Kismanók! Mindenkinek
helló-bellóóóóóóóó…
Mondjuk ez a „heló-beló” már elég
halványra sikeredett. Pontosabban halkra. Alig lehetett meghallani. Mert
egészen pontosan Rakonca tanár úr méretes hasába üvöltötte bele a köszöntést
Csarab. És egy igazgatói manópocak tökéletes hangszigetelő.
– Jóóóóóó napot kívánok! – köszönt vissza
határozottan Rakonca tanár úr.
– Cso-cso-csókolom… – nyögte ki
Csarab, mire Rakonca tanár úrnak vészjóslóan megrándult a szemöldöke. Még
szerencse, hogy Csarab mellett ott volt Csirib, aki a legtündéribb mosolyával viszonozta
a köszöntést:
– Jó napot kívánok, igazgató bácsi.
Rakonca tanár úr megenyhült egy
kicsit, de a fellegeket Ilma tanító néni oszlatta el a homlokáról:
– Ugyan, ugyan Gáspár, ne legyen
már ilyen szigorú – repkedte körbe az igazgatót –, hiszen ezek még csak kismanók.
Pont azért jöttek ide, hogy megtanulják, hogyan kell egy manócskának viselkedni
– és egy illantással letörölte Csarab arcáról a sarat. Bekötötte a lógó
cipőfűzőjét. Rendesen begombolta az ingét. És levette a fejéről a sapkáját.
Mert az iskolában nem hordunk sapkát. Még manósityakot sem.
Rakonca Gáspár a rend kedvéért
ráncolta még egy kicsit a homlokát. De valójában mosolyogva nézett a két kis
ikermanó után, ahogy Ilma tündérrel elvonultak az osztályterem felé. Mert pontosan
tudta, hogy a tündér segít a legrakoncátlanabb manónak is rendes manócskává
válni.
Pedig Ilma tündérnek nem volt
könnyű dolga Csarabbal. Mert melyik kismanó bírja ki, ha megkérdezik, hogy ne
válaszoljon azonnal? És ha tudja a jó választ, ne ugorjon fel a padból? Hogy
csak akkor vegye elő az illapálcát, amikor a tanító néni megengedi? Hogy ne
tolakodjon a tornasorban? Csarab biztos nem.
De hiába kiabált. Hiába ugrott fel
a padból. Ilma tanító néni nem őt szólította fel. Hanem Csiribet, aki rendesen
ült és jelentkezett. És Csirib kapta a piros pontot. Vagy egy másik rendes
kismanó. Csarab persze dühös volt. Nagyon dühös. De hiába dühösködött. Addig
nem szólították fel, amíg nem jelentkezett rendesen. És addig piros pontot sem
kapott, amíg bekiabálta a megoldást. Hiába illantott két pillangóból tízet
matekórán. Hiába találta meg elsőként a manóbetűket. És hiába mászott fel elsőként
a fára tesiórán. Hiába fújta a legszebb szappanbuborékot. Nem kapott piros
pontot. Mert a pillangók szerteröppentek. A manóbetűk meg, ahogy felbukkantak, már
el is tűntek a szeme elől. Pedig a többiek csodálatos manószavakat tudtak
kiolvasni belőlük. De Csarab nem látott semmit. A szappanbuborékok is szétpukkantak
azonnal, nem légtáncoltak, mint a többieknek. De a legrosszabb a fáramászás
volt. Mert Csarab nem vette észre, hogy Ihorka ott mászik alatta. És majdnem
lepottyantak mind a ketten. Még szerencse, hogy egy illamlással ott termett a
tanító néni, és megmentette őket.
– Látod, Csarab – szólt Ilma tanító
néni –, jobb lett volna, ha kivárod a sorodat.
– De én nem tudom! Nem megy!
Egyszerűen nem működik – sopánkodott Csarab, és vészesen lefelé görbült a
szája.
– Hát, ha annyira nem megy, segíthetünk
egy kicsit a dolgon – és egy apró szelencét vett elő. – Tudod, mi van ebben? –
kérdezte Csarabot.
A kismanó megrázta a fejét.
– Tündérpor. Ha rád fújok egy
kicsit, segít jónak lenni. Szeretnéd?
Csarab lelkesen bólogatott. Annyira
azért nem akart jó lenni. De piros pontot nagyon szeretett volna. Így Ilma
tündér ráfújt egy csipetnyi illanó tündérport.
És mi történt? Attól a pillanattól
kezdve Csarab nem kiabált bele az órába, hiába tudta a választ. Nem ugrált fel
a padból, és nem kezdett illantani, mielőtt Ilma tündér megengedte volna. Nem
lökdösött ki senkit a tornasorból, és még a manóbetűket is hagyta, hadd
mutassák meg maguk a titkukat. Pedig tündérpor ide, tündérpor oda, egy csöppet
sem volt könnyebb dolga Csarabnak. Mert szíve szerint azonnal belekiabálta
volna a jó megoldást. Rögtön elkezdett volna illantani. És persze ő mászott
volna fel elsőnek a juharfára. De nem tette. Mert megértette, hogyha ki akarja
tanulni a manóságot, nem árt hozzá egy kis tündérkedés. Nem sok. Épp csak egy
csipetnyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése