Rémek szakértői

Íme, két rémszakértő: Adamik Zsolt és Dániel András, előbbi írt, utóbbi (most éppen) rajzolt, nem mást, mint (nohát, nohát!) valami horrort. Részlet Adamik Zsolt készülő meseregényéből.

Illusztráció: Dániel András

A temető a hegyecske tetején nagyon öreg hely volt, öregebb mindennél, amit Ádi eddig valaha is látott. De nem félt tőle: Papa nagyapóval mindig kijártak otthon a sírkertbe megigazítani a virágokat, és közben elbeszélgettek a Régi Szép Időkről. Papa nagyapó mintha most is ott sétált volna mellette: épp arról mesélt, hogy amikor ő még akkora volt, mint az Ádi, zeppelinekkel utaztak egymáshoz az emberek. Ez egy pici, egyszemélyes léghajó volt, amit gőzgépekkel irányítottak. Ádi nagyon szerette, amikor a nagyapja ilyeneket mondott, és ezért nem félt ettől a temetőtől sem. Pedig fura hely volt: alig néhány földbe süppedt sír körbe-körbe, benőtt folyondárokkal és egy hatalmas tölgyfával középen, aminek az egyik fele el volt korhadva. A sírokról lekoptak a feliratok, például:

á dásbésség

a  n g  p

1 6 -   67

Vagy:

D  gagyermkü k

Ká oly Usztron

1897- 19 3

Ádi szépen összeszámolta a síremlékeket, a letört karú angyalokat, és a homályos szemű szenteket − egészen pontosan 24 volt belőlük. „Egyel több, mint a házikók lenn” – tűnődött Ádi, mikor valaki hozzáért a vállához. Ádi előreugrott, és ment vele a szíve is.

            − Mit csinál egy ilyen kis snájdig a temetőmben, hmmm? – kérdezte egy hang, aminek olyan íze volt, mint a keserűcukornak. – Könnyen elviszi ám a magányos kis vándorokat a topelec, ha nem figyelnek oda!

Egy öreg, kopott nénike állt ott szőrmében és bundában, alig magasabb Ádinál, fehér haja rendetlen szalma, amibe egy kötőtűt tűztek, az arca pedig ráncos, mint a kiszáradt méz. Ádi először nem értette, miért mocorog a szőrme, de azután rájött, hogy két cica kering a néni lába körül, és körbe-körbe dörgölőznek.

− Csókolom – nyögte Ádi, és erőt vett magán. Ez egy szelíd nénike, ő pedig nem lehet udvariatlan csak azért, mert megijedt valamitől (ezt különben Papa nagyapó tanította neki).

− Hát mit csinálsz te itt, ahol a madár se jár? – kérdezte a néni, és elcsoszogott Ádi mellett, kezében egy nagy csokor, piros virággal, aminek Ádi nem tudta a nevét. A macskák úgy hussantak a néni mellett, mintha az árnyékai lennének, vagy mintha a macskák árnyéka lenne a néni.

− Csak nézelődöm. Anyukámék pihennek lenn a faluban, a húgom meg uncsi. – vonta meg a vállát Ádi, és követte a nénit. – Mi az a topelec?

− Ó, kicsikém, nem akarod te azt tudni. – csoszogott a néni egy sír felé, ami talán a legújabb volt a sírkertben, és furcsa módon nem volt rajta felirat. – Egy rossz emlék, egy csúnya szín, a savanyú íz a romlott pitében.

A néni odaért a sírhoz, és végigsimított rajta a csuparánc kezével. A sír pici volt és hófehér, és csak egy apró kis csecsemő angyal volt rajta, semmi más. Se betű, se szám.  A csecsemő angyal az ürességet bámulta. A néni nyögött, letérdelt, és lerakta a virágot. A cicák (egy vörös és egy fekete) nyávogtak, és lopva Ádit bámulták.

− Nincs hangosabb, mint a temetői varjú – suttogta a néni – Nincs ragadósabb, mint a temetői sár.

Aztán felnézett Ádira.

− Te még itt vagy? – kérdezte. – Na, nosza, szaladj el innen, kedveském, vagy ne szaladj, és akkor elmondom, ki vagyok én.

− Ki tetszik lenni? – kérdezte Ádi.

− Én vagyok a boltos. A kufár. Elveszek, eladok. – mondta a néni, majd feltápászkodott, és elindult vissza, a rozsdás temetőkapu felé. A vörös cica (bár nem tágított a néni mellől) megszaglászta Ádit, a másik cica csak fújt felé, aztán mind a kettő a néni után futott. Ádi még gyorsan rákérdezett:

− Ki van ide temetve?

− Még senki. – mosolyodott el a néni – De tudjuk ám mind a ketten, ki lesz, és ki volt − és mikor elbattyogott mellette, Ádi észrevette, hogy egy darab foga sincs.