 |
| Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai (A kép származási helyét lásd a bejegyzés végén) |
Rengetegszer eljátszottam a fejemben, mi történt:
Csörög a telefon.
Gyermekkori meleg dunyha öleli át a derekamat, mégsem érzem magam biztonságban.
Vészjósló fekete felhők takarták el az égboltot, nem láttam a horizontot. Az otthonom hirtelen idegennek tűnt, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak.
Rápillantok az órára.
Épeszű ember nem hív ebben az órában. Kivéve, ha vészhelyzet van. A szakadásig szorongatott képre nézek az éjjeliszekrényen. Egy gyűrött, ismerős arc mosolyog rám.
Elhaló hangon megszólalok.
“Haló?”
Ahogy válaszol a hang a másik oldalon, hirtelen az egész testem elzsibbad. Egyszerre mindent érzek, és semmit sem.
Durranást hallottam. A dobhártyát szakító, ember alkotta mennydörgés az egész teret átölelte, majd a felhők fátyla mögül előtörve egy acélgolyó szelte át az eget, és nyílást vájt a földbe a lábam előtt.
Lélegzetem megszorul valahol a torkomban. Mondanom kell valamit, valamit, amit ilyenkor szokás.
“Mikor?”
Ekkor jött a második durranás. Most felhorzsolta a torony oldalát, és hideg levegő szökött fel a csigalépcsőn. Furcsa érzés markolta szívemet. Össze fog dőlni a palota, és mint egy vén király, aki sok háborút tapasztalt már, tudtam, hogy ez ellen nem tehetek semmit.
Csak egy levegővétel, egy be, majd egy ki. Lélegezz Kislány, egyet be, majd egyet ki.
Kipillantok az ablakon. A nap még nem szűrődött át a redőny lyukacsain. A telefonban folytatja a hang, és ököl nagyságú csomó duzzad a torkomban. Minden szó elveszti értelmét. Csak zajokat hallok, magam lélegzetét, és a vonal túloldalán a szavak remegését.
Jött a harmadik golyó, ez váratlanabb. Bele a kert közepébe, a rózsák ölébe, ott megpihent. Sóhajtott egyet a szökőkút, de ő a következő, paff és minden vízben úszott.
Kinyomom a telefont, mint egy selyem kendő, kicsúszik kezemből. Be… Ki. Be, és ki. Most nincs itt senki. Szabad sírni. Kifújok minden levegőt a tüdőmből, minden érzelem kiáramlik belőlem, és beleesek a meleg takaróba. Könnybe lábadt szememmel alig látom a képet az éjjeli szekrényemen.
Az ötödik már a palotát döntötte, és megrohamoztak. Nincs menekvés.
Fülemben visszhangzik a telefoncsörgés - gyermekek sírása.
Megragadom a kötelet, és teljes testsúlyommal felrántom a redőnyt - Recsegő hangja akár a gépfegyverek dadogása.
A telefont leteszem az üvegasztalra - és bomba robban mellettem.
Megnyitom a csapot, a víz érintése ijesztően hideg.
Elborítom az arcom az édes vízzel, majd remegve megtöltöm a poharam.
Pislog. Fel, le. Lélegzik. Ki, be.
Nézek, de nem látok.
Tapintok, de nem érzek.
Csak egy lépés előre. Csak egy lélegzetvétel.
A világ forgott körülöttem, ahogy otthonom hangos durranással összedőlt előttem. Újra és újra.
Meg kell állni.
Összeszorítom a szemem, öklöm elfehéredik. Térdeim gyengék, megtámaszkodom. Csak egy lépés előre. Most a ballal.
És újra tűzijáték, és hulló testek, síró gyermekek.
Állj meg! Kezdd újra! Hunyd be a szemed, támaszkodj meg, mozdítsd a lábad!
Egy percre elfelejtem a háborút, a palotát a kerttel és a tornyokkal, és elengedem a korlátot. Odacsoszogok az ablakhoz, fejem belemártom a hideg hajnali levegőbe. Madarak repülnek az égen. Szépen, szabadon, mint a festményeken. Táncot járnak, forognak, s lezuhannak, majd újra felrepülnek. A sárga napba repültek. Csak egy perc nyugalom, aztán újra rohamoznak. Aztán egy lépés a jobbal. És így tovább, amíg a víz el nem mossa a festéket.
Ezt mindazoknak írtam, akik valaha átéltek veszteséget. Tapasztalataim szerint, ahogy mint egy beakadt lemez újra és újra eljátszom a nyári hajnal eseményeit, egyre jobban összemosódik a valóság az érzelmekkel és a fantáziával. Íróként, míg a valóságot kevésbé, de a fantáziám szüleményeit tudom manipulálni. Formázni és értelmezni.
Így ez volt az utolsó zord hangulatú szöveg, amit ebben a témában írni fogok, így elbúcsúzva nem Tőled, hanem a gyásztól.
Majoros Gábor emlékére
Az illusztráció származási helye: Wikimedia Commons
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése