Fodor Veronika: Szárnyak

Illusztráció: Cserkuti Dávid

Nem tudnám pontosan megmondani, hol volt az a hely, amiről írni fogok, de azt tudom, hogy Mordarkának hívták. Csendes, egyszerű település volt, egy óriási erdő mellett. Csupán egy dolog rontotta el a nyugalmát, a szörnyűség, amit Nagy Háborúnak neveztek el. Mordarka erdejét rozsdás fénybe kezdte vonni a nap. Mira szorosabbra húzta egyenruháján a köpenyét, és egy fa törzsének támaszkodva várta a császári és királyi Légjárók megfigyelőballonját. Csendben nézte, ahogy változik a világ díszlete. A kék, felhős ég egyszerre rózsaszín lett, majd piros fényben izzott. Körbevette a fellegek szigeteit. Azúrkéken és szürkén gőzölgött körülöttük az elképzelt monszun.
          A sárkányballon óraműpontossággal érkezett, mint egy lidérctojás, úgy bukkant fel a hegyek takarásából. Utasa, Lehmann tábornok paszományos farkasbundát viselt, bal vállán egy holló tollászkodott. Apró, sárgaréz távcsövet vett elő és belenézett.

          – Hová tűnhettek? – suttogta a madárnak, aki oldalra fordított fejjel figyelt. – Egyetlen galambot sem látok, pedig ilyenkor érkeztek meg a híreikkel – nézett körbe Lehmann, miközben megvakargatta a holló fejét, aki türelmetlenül toporgott. Imádta ugyanis elkapni a hírvivőket. Két hónappal ezelőtt ért célba az utolsó galamb a hírekkel, mielőtt Galícia lángba borult volna. Nyakában miniatűr fényképezőgép volt, Mira akkor, az előhívott képeken látta utoljára a Przemysl erődben csapdába esetteket. Mégis minden egyes nap ott várt, hátha megmenekül egy postagalamb, de Lehmann hollója jó munkát végzett.
          Csend volt. Mira indulni készült. Az alkony fényei kihunytak, minden árnyékba borult, csak a fák levelei zizegtek riadtan, és egyre hangosabban. A lány felnézett az égre, még mindig reszketett, de a ballon fényénél meglátott valamit. Nem a falevelek és a szél lettek egyre hangosabbak: méhek dongták körül Mordarka erdejét. A tábornok egyre idegesebben próbálta elzavarni őket, sok közülük a lángok áldozata lett, vagy a holló roppantotta meg őket. Míg egyszer, egy óvatlan pillanatban, mikor a madár már legyőzhetetlennek hitte magát, lenyelt egy méhet, és fulladozva zuhant a földre, egyenesen Mira lábai elé.
          – Talán megmenthetem, még ha nem is érdemes rá – gondolta a lány, és hátizsákjába tette a madarat.
          A táborban aztán kivette a torkából a méhet, de segíteni már nem lehetett egyiken sem. A méh szárnyát fekete foltok borították, így Mira a fény felé emelte.
          – Különös, mintha lenne rajta valami – morgott maga elé, és két üveglap közé tette a méh szárnyait.
          Az üveglapot egy laterna magicába csúsztatta és megvilágította. Ahogy igazított a lencsén, úgy lett egyre élesebb a kép, amit a sátor falára vetített. A méh szárnyára üzenetet írtak az erődben fogságba esett katonák, olyan kicsi betűkkel, hogy alig fért el a két szárnyon:

Elindultunk. Figyeld Lehmann ballonját, ahogy eltűntek a galambok, három napra rá ott leszünk.
17. császári és királyi gyalogezred.