 |
| Félj és reszkess, jön a szörnykirály! |
Nem akárkiről, egy kicsike, a szüleivel Budaörsön élő
kislányról és néhány szörnyről mesélnék egy rövid történetet még melegében.
Óvatosan olvasd, nagyon forró, meg ne égesd vele a nyelved!
Na tehát.
A mi szörnyeink a valóságnál
valóságosabbak. Egy hosszú barna hajú, nagy barna szemű, pöttömnyi kislány
szörnyei valóságosságukban igen kitettek magukért. Lám-lám, és nem egy, rögtön
sok volt belőlük. A kislány, miheslyt váratlan előjöttek, kis barna Macusa
mancsába kapaszkodott, s a Macus vízcsepp-apró piros szája remegett a kislány
rizi-rezi félelmében.
Teltek a napok, s a szörnyek nem
hagyták a kislányt nyugton.
Lefekvés után a nyitva hagyott
ajtó sötét réséből pislantottak kifelé. Minden bátorsága sem volt elég a
Macus-szorító kislánynak odamennie és rácsapnia az ajtót azon nyomban a senki
se hívta szörnyek hátul fityegő, malac-kunkori farkára, hátha meglepetésükben
és jajongásukban Szörnyországon túl futnak, vagy legalább a szobája ajtaján túl
a megátalkodott betolakodók.
Egy másik éjszaka ezek az
alattomos szörnyek a padlón lopakodtak, minden azt bizonyítja, többen közülük
női szörnyek voltak, a kislány szinte maga előtt látta, hogy a ragyában úszó arcon hűvösen rajzolódik
ki a rúzzsal kikent száj, s felkerül a bütykös-lúdtalpas lábakra a legújabb
párizsi divat szerinti vérvörös magassarkú. Aztán a megszámlálhatatlan
magassarkú miatt ropog a padló, mint a kislány megszorította Macus piciny
plüsskezében a plüss-csontok. A kislány nem merte kinyitni a szemét, s
elfelejtette becsukni a fülét. A hangok megérezték ezt, s szépen, komótosan
bekocogtak a kislány fülein.
Egy fényes, júniusi napon a
kislány azt hitte, végre láthat egy szörnyet, s szembenézhet vele. Az
anyukájával várakoztak a zebránál. A kislány egyszer csak hevesen mutogat a
túloldalon álló idegen felé, s izgatottan magyaráz az anyukájának:
− Anyu, anyu, nézd, egy igazi
szörny áll odaát! Egy szörnyeteg!
A szörny megilletődve nézte a rá
mutogató kislányt, s próbált róla nem tudomást venni. A kislány egyre
hevesebben mutogatott a kicsi kezeivel. Pillanatokon belül zöldre váltott a
lámpa, megnyílt a szabad út a rettenetes szörny felé, most, vagy soha, a
kislánynak mélyen a szemébe kell néznie, s egyszer és mindenkorra leszámolnia
vele. Talán ő a szörnyek királya. Igen, igen, igen, valóban, nem lehet más,
mint a szörnyek rettegett királya! Hatalmas fején tizenkét sötétben látó szem
bámul ijesztően és rettenetesen, s tizennégy ujján konzervnyitószerű, cápafog
megirigyelné-élességű köröm meredezik. Ahogy
közeledtek egymáshoz – a kislány szúrós tekintettel, egy csepp félelem nélkül,
a szörny némi zavarban, ami érthető volt, nem mindennap találkozik a szörny-király
igazi ellenféllel, − hamar fény derült rá, hogy mi is a helyzet való-valójában.
 |
| Németh Gyula illusztrációja |
Egy
széttaposott tornacipőt viselő, loboncos hajú, szétszaladt szakállú középkorú
ember látványa bontakozott ki az állítólagos szörnyetegből. A kislány
meglepődött, a középkorú úr felvont szemöldökkel sétált el mellette. Hazafelé a
kicsi lány némán ballagott, szégyenkezett. Az eset után soha többé nem
emlegette a szörnyeket, s ami ennél is fontosabb, soha nem is félt tőlük többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése