 |
| Czérna Tamara |
A levélkupacok alatt lakozó bübüktől mindenki rettegett. Nem mintha olyan félelmetesek lettek volna – ezt senki sem tudhatta –, hanem minden egyes léptük alatt megreccsentek a száraz ágak,
ropogtak a lehullott levelek. De a ketteseknél és a hármasoknál is. Ám nem is ez volt bennük az igazán félelmetes! Hanem hogy minden lépésnél köszöntek.
A csendből.Váratlanul.
A gyanútlan áldozataikra.
És ha belegondolsz, a békés, csendes erdőben neszező léptek és a váratlan köszönések, olyasvalakitől, akit nem is látsz, nagyon is ijesztőek tudnak lenni.
Pontosan erre számítottak a bübük. És kimondottan élvezték ezt a játékot. Meg kimondatlanul is, ha már itt tartunk.
Főrémünk, a bübü csendben kushadt a levélkupac alatt, egy arra tévedőre várva. De azt sem bánta, ha az illető direkt járt ott, neki az ugyanolyan jó volt. Gondosan tartalékolta a lépéseit,
hiszen vaklármára csak nem pazarolhatta el őket! Mindegyik előtt erőt szippantott a levelekből, a bübük ugyanis abból töltődtek. Minél szárazabbak és ropogósabbak voltak a levelek,
annál jobb, mert ettől az ő hangjuk is karcosabban hangzott. Mint amikor körömmel végigkaristolod a táblát. Na, ugye hogy ijesztő? Én megmondtam!
A bübü most is épp ezt tette: várt, mélyeket lélegezve. És amikor meghallotta a reccsenést, ő aztán nem ijedt meg! Elvigyorodott, kajánul, mint aki készül valamire. Készült is! Ki akart ugyanis próbálni
egy új köszönésmódot, amit nemrég talált ki. Na jó, valójában az erdőben találta meg, készen, de készen állt arra, hogy tesztelje.
Kivárta, amíg az áldozat pontosan 3,14 lépésnyire nincs tőle.Négy láb, hűhű, ez aztán jó móka lesz!
Így gondolta ezt a medve is, aki lelkesen trappolt a bübü körül, arra várva, hogy az előbújjon. Ezúttal ő fogja ráhozni a frászt, amiért múltkor elkergette azt a két gyereket, akikre órákat várt.
A gyerekek nem érdekelték különösebben, a lakoma viszont, amivel hétvégente kijártak az erdőbe, már annál inkább. De aztán jött ez a bübü, és… Pf!, fújtatott a medve. Elijesztette őket a köszönésével!
A gyerekek meg persze vitték a kaját is. A medve akkor esküdött bosszút. Most pedig: az ő lépése következett.
Csak ez a bübü lépne már végre ki, a bucka alól.
És a bübü lépett. Végre!
De a medve tudta, hogy ez egy többlépéses játszma. Így hát várt tovább, toporogva, türelmes-türelmetlenül.
A bübü pedig:
Lép…
Lép…
– Cső! – bődült el a bübü hangosat köszönve, bele egyenesen a medve arcába.
A medve nem számított rá, hogy így csőbe húzzák.
Azóta se szabadult ki onnan.
Szerkesztette: Németh Eszter