Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.

    – Na, mire vársz, gyere közelebb – biztatta Rókabácsi –, ne félj, nem harapnak!
    Ágica lassan lépkedett, attól tartott, valami nagyon fontosat fog megzavarni, ha kapkod, hiszen Rókabácsi ürege telis-tele volt növényekkel.
    – A múlt héten vetettem – büszkélkedett Rókabácsi, majd sorra bemutatta virágjait Ágicának. – Ez a bugatölcsér, az ott a mályvarózsa, ott hátul pedig a nyári viola. Van még paprikavirágom és kerti szegfűm is, na meg persze petúniám.
    Ágica ámuldozva nézte az ébredező virágokat, és már most várta, hogy eljöjjön a kiültetés ideje. Rókabácsi üregében ugyanis nemcsak kibújtak a virágok, hanem azt is megmutatták, hogy milyenek lesznek fénykorukban. Aztán, amikor később a felszínre kerültek, anyu és a többiek kénytelenek voltak kivárni, amíg a felnőttvilág szabályai szerint tényleg kivirágzott valamennyi a kertben.
    – Hoztad? – bökte meg Rókabácsi Ágica oldalát.
    – Ühüm – hümmögte a kislány, s elővette a zsebébe rejtett magokat.
    Rókabácsi feltette jövőbelátó szemüvegét, és a lámpa fényénél megszakértette a kapott kincset.
    – Igeeen… aham… igen-igen, igeeen, jó lesz! – azzal megfordult, és egy szempillantás alatt el is vetette az összeset. Ágica előtt máris ott terebélyesedett a tavaszi fejessaláta, a karalábé, a karfiol, de még a brokkoli, fodros kel és zeller is.
    – Ágiii, Ágicaaa! – hallatszott messziről anyu hangja, Rókabácsi pedig nyomott egy barackot a kislány feje búbjára, aztán kinyitotta a kiskaput. Ágica egy szempillantás alatt a kertben termett, épp időben, hogy anyu meg ne lássa, honnan érkezett.
    – Merre csatangoltál megint, Ágicám? Csupa sár a ruhád! – korholta anyu, aztán nagyot sóhajtott: – Jaj, micsoda sár van mindenhol, vajon lesz ebből még szép kert?
    – Egyet se félj, anyu – nevetett Ágica –, meglásd, lesz itt minden, brokkoli meg saláta, paprikavirág és szegfű, de bizony még nyári viola is!


    Szerkesztette: Miklya Zsolt