 |
| Takács Viktória illusztrációja |
Az ajtó nyikorgott, Gizi néni nehézkesen fordította el a régimódi kulcsot a zárban.
– A csuda essen ebbe a kacatba! Ez sem lesz fiatalabb – morgolódott magában, aztán levette vékony kabátját, és nyöszörögve nyújtózkodott a fogasig.
Végigsimított az egyik, immár gazdátlan fotel támláján, majd lehuppant a másikba. – Ej, de jól esik leülni végre! – sóhajtott, és a tekintete megpihent a polcon álló, bekeretezett képen. Szemei bepárásodtak, ahogy ilyenkor mindig, mert Mihály bácsi már egy éve csak odafentről integetett a feleségének.
Azóta Gizi néni egyre kevesebbszer mozdult ki. Időnként elballagott a kisboltba, megvette, amire feltétlenül szüksége volt, azon kívül nem ment sehova. Pedig korábban szeretett nagyokat sétálni, hallgatni a madarak énekét és beszélgetni ismerőssel, ismeretlennel.
Egy napon a lánya nagy dobozzal állított be hozzá.
– Boldog névnapot, anyukám – mondta. – Viseld egészséggel! – azzal megölelte hajlott hátú, apró anyukáját.
– Ugyan, ugyan, igazán nem kellett volna – szabadkozott a néni, de kíváncsian nyitotta ki a dobozt.
Egy napsárga sportcipő volt benne erős, de könnyű anyagból.
– Hát mit csináljak én ezzel? A kislányok hordanak ilyet – értetlenkedett a néni.
– Vedd fel és járj egy nagyot! Meglátod, milyen jó lesz. A sétától jobb lesz a kedved és felélénkülsz! – nevetett a lánya.
– Na hiszen. Jobb lesz a kedvem? Nekem megfelel így, ahogy van – makacskodott Gizi néni, de a lánya nem hagyta annyiban.
– A kedvemért próbáld fel, anya. Naphosszat csak üldögélsz. Nem lesz ennek jó vége. Gyere, próbáld ki most! Sétáljunk el a parkba, aztán üljünk ki a cukrászda teraszára, és együnk egy meggyes rétest, ahogy kislánykoromban. Emlékszel?
Gizi néni emlékezett. A szemét megint elfutotta a könny. Amikor Helga kislány volt, gyakran ültek a cukrászda teraszán. Akkor még öröm volt az élet. Csupa napfény és nevetés. Mintha csak tegnap lett volna.
– Na, milyen? – kérdezte kíváncsian a lánya a cipőre célozva.
Gizi néni hümmögött. Szíve szerint azt mondta volna, hogy nevetségessé teszi magát a napsárga edzőcipőben, de az érzés olyan jó volt. Mintha egy felhőn lépkedne.
– Nem rossz – nyögte ki végül.
A teraszon üldögéltek, szótlanul ették a meggyes rétest, utána vizet ittak, pedig régen a málnaszörp volt a kedvencük.
– Olvastam, hogy a kor előrehaladtával egyre kisebb az igényünk az édes ízre – jegyezte meg a lánya.
Gizi néni elgondolkozva bólogatott.
A terasz mellett gyerekek sétáltak az anyukájuk kezét fogva. Gizi néni a kicsiket nézte. Neki már az unokái is nagylányok voltak. Többet tudtak a világról, mint ő valaha.
Otthon korán lefeküdt, elfáradt a sétában, elnyomta a friss levegő. A sárga cipőket a szobában vetette le, és a fotel mellett hagyta. Jól látta őket az ágyából, amikor reggel az első napsugár felébresztette. Nem szeretett azonnal felkelni, jobban esett neki lassan ébredezni. Hosszasan nyújtózkodott a takaró alatt.
Egyszer csak mocorgást hallott. Mitha türelmetlen kis sóhajok hallatszottak volna valahonnan.
Hirtelen kiment az álom a szeméből, gyorsabban, mint a reggeli kávétól szokott.
– No hát, mi ez? – kérdezte kicsit aggodalmas hangon. Kipattant az ágyból, magára kapta virágos pongyoláját, és kiszaladt az előszobába.
Sehol senki.
A konyhában sem látott semmi gyanúsat, ezért egy kis fülelés után kiment kávét főzni. Mintha napról napra nehezebb lenne lecsavarni ezt az átkozott kotyogóst – gondolta, és addig küzdött, amíg végre megadta magát a kávéfőző, és csikordulva elfordult a fém.
Gizi néni már előre örült, hogy hamarosan a kávé illata csiklandozza az orrát. Amíg várta a jól ismert kotyogást, megint meghallotta a türelmetlen ciccegést. A mocorgás is folytatódott.
– Mi ez? Ki ez? – kiáltott fel türelmetlenül, és körbeszaladt a lakáson. Már éppen indult volna vissza a konyhába, amikor megakadt a szeme a sárga cipőkön.
– Hallucinálok, vagy ti mocorogtok? Ti ciccegtek? Ti sóhajtoztok? – állt meg előttük. Aztán el is szégyellte magát, ahogy ezt kimondta, hisz nyilvánvalóan elment az esze, hogy megszólítja a cipőket. A legnagyobb meglepetésére azonban vékony hangon így szólt az egyik:
– Mikor indulunk végre?
– Mikor megyünk sétálni? – tette hozzá a másik.
Gizi néni az ámulattól lehuppant a fotelbe, és csak nézte a mocorgó sárga cipőket.
A fejét fogta, a nyakát vakargatta. Hüledezett, ámuldozott, de szólni nem mert.
A cipők továbbra is ciccegtek és sóhajtoztak, Gizi néni pedig szótlanul meredt rájuk, míg a konyhából fel nem hangzott a kotyogás. A kávé illata magához térítette. Felpattant, és a kortyolgatás közben megállapította, hogy talán tényleg elment az esze. Jobb lesz, ha sétál egyet, a friss levegő majd segít kiszellőztetni a fejét.
Kicsit félénken bújtatta lábát a sárga cipőkbe, és elindult a parkba. A nap szebben sütött, mint előző nap. Gyorsabban szedte a lábát, és úgy érezte, mintha könnyebb lett volna a járás.
– Odanézz, milyen szép cipő! – mutatott egy kislány ámulva a sárga cipőkre. – Nekem is vegyünk ilyet! – kérte az anyukáját.
A néni cipőjén másoknak is megakadt a szeme. Az idősebbek csodálkozó, a fiatalabbak elismerő pillantásokkal illették.
Gizi néni csak három kör sétálás után érezte, hogy talán lassítani kellene.
Megszomjazott a gyaloglástól, úgyhogy a cukrászda felé vette az irányt, de aztán meggondolta magát. Azért ez mégiscsak túlzás lenne.
Otthon fáradtan ült a fotelbe. A cipőket most vette először szemügyre. Szépek voltak, fehér cérnával, erősen varrva. Nem volt rajtuk semmi szokatlan.
A fotel mellé tette őket, épp oda, ahova előző délután.
Másnap reggel kíváncsian fülelt. Már a kávéját is megitta, de még mindig nagy volt a csend. Toporgott egy ideig, aztán döntött, és már készült letelepedni a fotelbe, amikor újra meghallotta a mocorgást, a ciccegést, a türelmetlen sóhajtozást.
– Indulunk végre?
– Megyünk már?
Gizi néni elmosolyodott, és azonnal nyúlt a mocorgó cipőkért.
– Megyünk bizony. Nem lesz okotok panaszra – mondta, és már indult is.
A könnyű kis felhők sem zavarták, hiszen elég fény ragyogott a sárga cipőkből.
Aznap büszkén nézett a járókelők arcába, aztán négy kör séta után málnaszörpöt rendelt a cukrászda teraszán.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése