 |
| Klesitz Piroska illusztrációja (az illusztrátor honlapja: www.piroskaklesitz.com) |
„Anya,
gyere közelebb! Valami van a szemedben! Anya! Neked madarak vannak a
szemedben!”
Jászberényi Kristóf Háfiz 3 éves
Anya
királylány volt kiskorában. Én tudom. Nekem elmesélte. Vagyis nem mesélte el,
de elég csak a szemébe nézni, és tudom. Mert anyának madarak vannak a szemében.
Anyának kék a szeme. Néha meg zöld. Máskor meg szürke. De az mindegy. A madarak
mindig ott repülnek anya szemében. Messze vannak, nagyon messze. Csak apró
fekete pöttyök. De én tudom, hogy madarak. Ha közelebb szállnak, akkor látszik,
hogy fehérek. Nagy fehér madarak. Ráfekszenek a tengeri szélre, és úgy
vitorláznak.
Anya nagyon
szomorú királylány volt kiskorában. Csak ült a világvégén, a toronyszoba
ablakában, és nézett kifelé. Bánatosan, ahogy egy szomorú királylánynak néznie
kell.
– Gyere
velünk – csivitelték neki a madarak –, felrepítünk az égbe, a felhők fölé. Ott
aztán nem leszel szomorú! Vidáman ugrándozhatsz felhőpamacsról felhőpamacsra.
Hajadba fonhatod a napsugarat, és táncolhatsz a szivárványhídon!
És anya, aki
akkor még királylány volt, hallgatott a madarakra. Felrepült velük az égbe.
Ugrált a felhőkön, a hajába fonta a napsugarat, és táncolt a szivárványhídon.
Kék volt a szeme, mint az ég. És ragyogott, mint a napsugár. De anya nem volt
boldog.
Akkor a
madarak azt mondták neki:
– Gyere
velünk, elviszünk a hegyek közé. Megfürödhetsz a mélyvizű tavakban. Kergetheted
a mókusokat a fák lombjai között. És éjszakára páfrányok levelével
takarózhatsz, mohából vetünk ágyat neked.
Anya, aki
akkor még királylány volt, elment a madarakkal a magas hegyek közé. Zölden
ragyogott a szeme, mint a mélyvizű tavak tükre. Vagy mint a fák, a páfrányok
levelei. És puha, selymes lett a tekintete, mint a moha az útszéli köveken. De
anya nem volt boldog a magas hegyek között sem.
– Gyere
velünk, királylány – csivitelték a madarak –, elrepülünk veled messzire,
ráfekszünk a tengeri szélre, úgy vitorlázunk.
Anya
elrepült, messzire a madarakkal. El, egészen a tengerig. És a tenger kék volt
és szikrázott, azúr volt és kobalt. Azután feltámadt a szél, és türkiz színű
lett a tenger. Majd zöld, egyre zöldebb. Haragos. Csapkodtak a hullámok, és a
madarak is csapkodtak a viharos szélben. Aztán szürke lett a tenger. Egészen
szürke. Majdnem fekete.
– Jaj,
leesett a koronám! Elnyelték a fekete hullámok! – kiáltotta anya a madaraknak,
és szürkén szikrázott a szeme. De a madarak már nem
törődtek vele. A viharral törődtek, ami csak nőtt és nőtt. És magával ragadta az
én királylány anyukámat. El, messzire a világvégi toronytól. Messzire a kéklő
égtől. Messzire a magas hegyektől.
Egy
tengerparton rakta le, ahol kék volt a tenger. Meg zöld. És néha szürke is.
Haragos. Ott talált meg engem az anyukám. Elmosolyodott, ahogy rám nézett. Mert
a hajam úgy ragyogott, mint a napsugár. A szemem olyan kék, mint a vizek tükre.
A kezem meg… hát az bizony szürke volt, mert éppen játszottam a homokban. De
anyukám nem bánta. És nem sajnálta a koronát sem. Nem is volt most már soha
szomorú. Mert itt vagyok neki én. A madarak pedig beköltöztek a szemébe. Csak
én látom őket. Senki más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése