Mesehajtogató 5: Tasi Katalin

Illusztráció: Frey Sára (3. osztályos tanuló)

Legnagyobbfülű elmélyülten szemlélte a gesztenyefa árnya alatti, szép, pöttyös terítővel fedett asztalon illatozó Habosvajkaramellás Desszertkrumplit. Azon filozofálgatott, hogy vajon a krumpli illata vagy a habosvajkaramellára rá-ráröppenő méhek döngicsélése bódítóbb-e, és egy lassú pillanat erejéig az is eszébe jutott, hogy ne a napon aludjon el, mert még leég a háta, legalábbis az a része, amit a füle nem árnyékol le belőle. De csak egy pillanatra jutott eszébe, tenni már nem tudott semmit, mert a krumpli illata, a döngicsélő méhek zenéje, a simogató szellő és a melengető napfény a pillanat végére elaltatták.

Éktelen ricsajra ébredt.

Borzasztó zümmögés közepette Tengelici Mankát vette észre, amint napernyőjével egy szürke, mozgó felleget csapkod, s közben felbőszült páviánhad ugrál a feldöntött asztalkáról a gesztenyefa levelei közé, ózélandi mutáns répákkal dobigálva szegény Leghosszabborrú barátját, aki nyilvánvalóan sikertelenül próbálta megvédelmezni a Desszertkrumplit. Látta ugyanis, hogy annak hűlt helye.

Legnagyobbfülű felpattant, csattintgatni kezdett a füleivel, amik ettől óriásira nőttek. Az egyikkel elkapta Leghosszabborrút, a másikkal átölelte Mankát, és nagy sietve bemenekült velük a kert elején pompázó fitos kis nyári lakba.