 |
| Illusztráció: Kyrú |
AMIKOR ESTÉNKÉNT
Ha nem volna este,
koromsötét sem volna,
és nem volna mitől félni.
Így viszont
egészen más a helyzet.
Amikor esténként
a szobámban ülök,
mindig azon kell
gondolkodnom,
hol rejtőzhet
A SZÖRNY,
aki nálunk lakik.
Anyáék mindig azt kérdezik,
láttad már előbújni egyáltalán?
Nem, látni még sohasem láttam,
mégis tudom, hogy ott lakik.
Szűk ágyrések és
szekrénysarkok a búvóhelyei,
páratlanul heverő zoknik
és sűrű pókhálók közt
kénytelen várni a sorára
és az alkalomra,
hogy engem megijeszthessen –
ha jobban meggondolom,
évek óta tüsszögés
és állandó derékfájás
gyötörheti emiatt szegényt.
ÉN NEM HISZEM
Én nem hiszem,
hogy nincs semmi
a hosszú fekete
alagút után,
a szerpentin utak is
folytatódnak a távolban,
a hegy másik oldalán,
hogy az autók
mint apró kis bogarak
száguldhassanak tovább
a hegyoldal szédítő magasságú
csigalépcső-rendszerében.
Ha fölértek a csúcsra,
mint az elfáradt hegymászó
haza is értek a nyárba.
Hiába van odafönt
farkasordító hideg –
nyár, ősz, tél, tavasz,
ősz, tél, tavasz, nyár,
föl, föl, följebb és még följebb.
Én nem hiszem,
hogy nincs újra tavasz.
Ki az, aki folytatás nélküli
lépcsőt építene a semmibe?
JÓGA
A szőnyeges terembe
mehetünk az iskolában
ebéd után.
Jógázni fognak az ások –
mosolyog Márta néni.
Tudom, mi az,
nagyon szeretem!
Nyújtózkodunk,
fél lábon állunk,
húzzuk-vonjuk
egymás kezét-lábát,
ómot mondunk és csónak.
A múltkor a Mimi
már az elején elaludt
a szőnyegre borulva.
Hagyjátok – intett
Márta néni –
hadd pihenjen.
Aztán fényt gondoltunk,
először a terembe, az utcára,
az iskolára, a házakra,
a városra, az erdőkre,
az országra, a kontinensekre,
a tengerekre, az óceánokra
és az egész földgolyóra,
még a cápákra és a delfinekre is.
Olyan szépen ragyogott
minden a nagy kivilágításban,
sajnáltam, amikor vissza
kellett húzni a fényt,
vissza a szívembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése