Smelka Sándor: Kutyatutulás

 

Illusztráció: Egri Mónika

 

A kutya fent ült a háztetőn, és nyalta a Holdat. Azt képzelte, sajtból van, de láthatólag nem abból volt, mert egy idő után csalódottan otthagyta. Leült a kúpcserepekre, és vakarózni kezdett.

Nem tudom, miből készült a Hold, annyi biztos, hogy olyan valamiből lehet, amit egy kutya nem szeret, például zöldségből: a Hold talán egy hatalmast úritök, ami az égen lóg. Vagy egy fényes tükör, amit felszögeztek az égre. Vagy lehet bármi másból, de nem sajtból.

A kutya abbahagyta a vakarózást, és megszagolt egy közelebbi csillagot. Ez se volt ínyére való. Prüszkölt egyet, és belenézett a Göncölszekérbe, hátha ott van valami finom. Ott se talált semmit.

Ekkor a lógófülű kutya felszegte fejét, és vonyítani kezdett. Megállíthatatlanul ömlött a kutyatutulás a városra. A tutulás először a pinceablakokon folyt be, aztán szép lassan megteltek vele a földszinti lakások, üzletek, kávéházak. Később a második emeleteket és a magasföldszinteket árasztotta el a kutyatutulás, aztán a belvárosi manzárdszobák, panelházak tizedik emeletei is, és legvégül a hegyen lakó villák is megteltek.

Az egész város úszott a bánatos kutyatutulásban. Hullámzott, fodrozódott, mint egy tó, mint egy tenger, és az emberek mérgesek lettek. Felháborodottan telefonáltak mindenfelé, a tanácshoz, a hivatalba, lakásfenntartókhoz, az IKV-hoz, a BKV-hoz, a tévéhez, a rádióhoz, hogy ez felháborító: már megint kutyaugatásban úszik a város.

Tanika csónakot tett a kutyatutulásra, a csónakba sajtot is pakolt, evezni kezdett a háztetők között. Maga alatt, a mélyben mérges embereket látott, akik az ablakban állva telefonáltak valakinek.

Mikor Tanika odaért a lógófülű kutyához, kikötött a csónakjával.

– Na gyere – mondta a kutyának –, kapsz sajtot.

A kutya először félrefordította a fejét, majd csóválni kezdte a farkát, végül szép, íves ugrással behuppant a csónakba, és nyalni, falni kezdte a sajtot.

A kutyatutulás pedig szép lassan leapadt a városban.

Másnap az emberek egy csónakot fedeztek fel egy belvárosi park gyepén. A csónakban nem találtak semmi mást, csak néhány holddarabkát és egypár ottfelejtett kutyafarkcsóválást. 

Várfalvy Emőke: Kánikula

 

Illusztráció: Tuza Edit

 

Aszfalt, a betyár nagyot csördített a Kiskörútra városi terepjáróabroncsból hasított fesztiválostorával.

– Nohát!

Június 19-e, déli 12:00 óra volt.

A városban mindenki a kirakatokban csinoskodó szandálokra, a hipermarketekben feltornyozott akciós, felfújható gumiflamingókra és az idei szezonra beígért sóskaramellás tejbegrízzselé-álomra tudott gondolni, amiből egy adag is szinte végtelen nyári élménymámorba tudja varázsolni a télen összefagyott, zokniszagú, hófehérre fakult lelkeket. A Kiskörút először megremegett. Aszfalt elégedetten megpödörte étcsokoládé-színű bajuszát, és már épp megindult volna a legközelebbi tágas kricsmi felé, hogy igyon magára egyet, amikor nem várt dolog történt.

A Deák téri metróaluljáróból kipenderült egy áttetsző alak. Megiramodott a villamossíneken, amik először felizzottak, majd elkezdtek szabályos csigavonalban felpöndörödni. Minden arra járó nő haja kiszőkült és hullámos lett. A férfiak átmeneti kabátjai vitorlás shortokká aszalódtak. A gyerekek oviba menős hátizsákjai csíkos strandlabdává pattogtak ki a forró járdák felett.

Teca néni langyos citromosteája jégkásává kristályosodva verte vissza a közszolgálati televízióban sugárzott időjárás-jelentést: hirtelen tört rá a fővárosra a Kánikula. 

A TV-felvételeken az Erzsébet téri óriáskerék álmában csöngetett egy picit, hogy mindenki leszálljon, mielőtt a kerék óriás ventilátorrá gyorsulva ontani kezdi a forró szelet. 

A Parlament kupoláin olvadt patakokban folyt le a mindig kifogyó pisztácia és a sosem volt csokoládéfagylalt, amit a járókelők nem győztek roppanós ostyává görbült térkőtálakba összegyűjteni.

A Gellért-hegy tetején egy óriás citromszeletet facsart magára a cukorszirupfénnyel csillogó Szabadság-szobor.

A város örömmel köszöntötte a régóta várt nyarat, ám ekkor még nem sejtették, hogy Kánikula nem áll meg a Budapest vége táblánál.

Áttetsző lábaival végigszáguldott az M7-es autópályán, ami napon felejtett medvecukorként hömpölygött a Balaton felé.

A Velencei-tó repedezett medrében felhúzott egy héttornyú homokpalotát, amit még Székesfehérvárról is jól lehetett látni.

Letörölte a napraforgók tányérképeiről a mosolyt Jász-Nagykun-Szolnok megyében.

Összecsomózta két mordonkék viharfelhő óriás sarkát, amik haragos jégdobálása után Győr-Moson-Sopron megyében egy hétig korcsolyával jártak táborozni a gyerekek.

Kiitta az összes vizet Csongrád-Csanád megye kútjaiból.

Aztán elárasztotta Zala megye minden településén a Kossuth Lajos utcát.

Paprikaméregbe gurította Békés megye lakóit.

A hevesiek ellenben olyan álmatagon s békésen kóvályogtak a forróságban, mint a mindenbe beletörődő őszi légy.

Baranyában a Zengő tetejére gyűjtötte az összes forró déli szelet, egyetlen nagy orkánba fonta őket, és az orkán hátán lezúdult Tolnába, hogy megszaggasson minden fát Simontornyától Szekszárdig.

Épp egy tölgyerdő felett száguldott, amikor az orkán hirtelen megtorpant.

Kánikula körbenézett.

Nohát!

Az orkán alatt, az erdő közepén egy fenyő pipiskedett. A fenyő egyik felső ágán kék ló ágaskodott, hátán egy kalapos macskával. A macska kalapjában egy nyúl. A nyúl füle hegyén egy apró zöld tündér. Az apró zöld tündér kezében egy ezüstösen csillogó orsó. Az orsón az orkán fonala.

Hát no! – kurjantott a kalapos macska.

Kánikula alól elfogyott az orkán. Ahogy lefelé zuhant, először egy háztetőt látott meg, aztán a ház mellett egy körtefát, a körtefa mellett egy asztalt, az asztalon zöld palackot, s hogy mi volt a zöld palackban?

Borízű hűs árnyék.

Mesés hely a szunyókáláshoz egy dolgos kánikulai nap után.

 

Miklya Luzsányi Mónika: A rőthajú tündér

 

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

 

A Négyszögletű Kerek Erdő csendjét ordítás verte fel. Mit ordítás? Üvöltés, acsargás, bömbölés, jajveszékelés, zokogás, sírás-rívás és hüppögés hangja.

Mert Bruckner Szigfrid először ordított, aztán üvöltött, majd mérgesen acsargott, végül jajveszékelve zokogott, mígnem aztán lassan lecsendesedett, és a sírás meg a rívás halk hüppögéssé szelídült. Az az igazság, hogy az ordításra, üvöltésre, acsargásra és bömbölésre senki sem figyelt fel különösebben a Négyszögletű Kerek Erdő lakói közül. Mert Bruckner Szigfrid volt az, aki ordított, üvöltött, acsargott és bömbölt. És ez nem volt újdonság, ugyanis Szigfrid elég gyakran ordított és acsargott, netán üvöltött és bömbölt. Vagy fordítva. Ugyanis Szigfrid egy oroszlán volt. Egy kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

De amikor a bömbölés jajveszékelésbe csapott át, arra már Maminti felkapta a fejét:

– Ejnye, itt valami baj készülődik.

Amikor a jajveszékelés zokogássá szelídült, arra már Aromo is hegyezni kezdte a fülét:

– Tán Szigfridnek valami baja van?

A sírásnál Ló Szerafin összenézett Nagy Zoárddal. Ők nem szóltak semmit, csak lassan elindultak a hang irányába.

A rívásnál Szörnyeteg Lajos a mellkasához kapott:

– Megszakad a szívem, ha így folytatja! Szigfridnek valami naaaagy fááájdalma van! – és könnyeit törölgetve feltápászkodott, hogy elinduljon.

– Jaj, Szigfrid! Jaj! – sikoltotta Vacskamati, és azonnal a nyakába kapta a lábát, úgy rohant, mert tudta, hogy ennek már fele sem tréfa.

Éppen akkor érkeztek oda mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő közepére, amikor Szigfrid könnyeit törölgetve Dömdödöm vállára hajtotta a fejét.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Tudom – válaszolta Szigrfrid. – De ettől nem leszek boldogabb.

És nagy levegőt vett, hogy újra rákezdjen az üvöltésre, ordításra, acsargásra és bömbölésre.

– De mégis, mi baj? – vágott gyorsan közbe Mikkamakka, nehogy Szigfrid belekezdjen újra.

– Eltűnt… Elveszett… Porrá lett… Elpárolgott… Elenyészett… Felszívódott… Odalett… – válaszolta Szigfrid, és minden egyes szónál nagyot csapott a mellkasára. – Nincsen sehol.

– De micsoda? Mi az, ami eltűnt, elveszett, porrá lett, elpárolgott, elenyészett, felszívódott, odalett? – kérdezték mindnyájan.

Bruckner Szigfrid először nagy szemeket meresztett rájuk. Azután hatalmasra nyitotta a száját, és mindenki azt hitte, hogy elkezd ordítani, üvölteni, acsarogni vagy netán bömbölni. De ehelyett inkább csak kapkodta a levegőt, a feje elvörösödött, és fájdalmas arccal verte a mellkasát.

– A szívverésed hagyott ki? – tudakolta Szörnyeteg Lajos. – Netán sztrókot kaptál?

– Leállt a keringésed? – gondolkodott Aromo.

– Vagy a memóriád hagyott cserben? – aggódott Vacskamati.

És már ugrottak is, hogy szívmasszázsban részesítsék Szigfridet, Vacskamati meg körülöttük ugrált, és azt kiabálta:

– Mondd utánam Szigfrid, mondd utánam: egy, megérett a megy, kettő, csipkebokor vessző, na mi a három, Szigfrid, mi a három???

De Szigfrid egyikre se válaszolt, hiába próbálkozott Vacskamati, se a háromra, se négyre, se tízre, nem válaszolt semmit, csak hápogott vörös fejjel, és egy mozdulattal lerázta magáról Aromót és Szörnyeteg Lajost.

– Szerintem ennél komolyabb baja van. Lehet, hogy elveszítette az otthonát – szólt Nagy Zoárd, és Szigfrid levegővétele rendeződni kezdett.

– Vagy az a baj, hogy nem csodál már senki? – érzett vele együtt Ló Szerafin, és Szigfrid feje visszanyerte eredeti színét.

– A büszkeséged tört porrá? – kérdezte Mikkamakka, és az kiérdemesült cirkuszi mintha bólintott volna.

Erre persze mindannyian elkezdték győzködni, hogy hiába veszítette el a cirkuszt, a Négyszögletű Kerek Erdő az otthona, és hogy ők úgy csodálják, mint senkit a Földön, és hogy büszkének meg igazán büszkék rá, hiszen nincs más, aki úgy tudna ordítani, bömbölni és acsarogni a Négyszögletű Kerek Erdőben, mint Bruckner Szigfrid.

Szigfrid elmosolyodott, de még mindig nem tudott megszólalni a felindulástól.

– Lehet, hogy az a baj, hogy elhagytak az emlékeid? – nézett az oroszlán szemébe Maminti, mert tudta, hogy az öreg oroszlánokkal ilyesmi gyakran előfordul.

– Dömdödöm? – tette hozzá Dömdödöm.

– Jól mondod, Dömdödöm – bólintott Szigfrid –, és te is, Maminti. Elveszítettem az emlékeimet. Egyre sem emlékszem – és Szigfrid szeméből ismét hullani kezdtek a könnyek. Már nem ordított, nem üvöltött, nem acsargott, nem is rídogált és nem hüppögött. Hanem csak csorogtak a könnyei némán. És ez még szomorúbb volt, mint amikor hüppögött, sírt-rít vagy éppen jajgatott.

A Kerekerdő lakói csak álltak némán. Mert mit lehet erre mondani? Vagy mit lehet tenni? Semmit. Mert ha valaki elveszíti az emlékeit, akkor husss… Nincsenek többé. Nem tehettek mást, mint körbeölelték Bruckner Szigfridet, és együtt sírdogáltak vele.

Leghamarabb Aromo unta meg.

– No, ebből elég! – pattant fel. – Lehet, hogy elveszítetted az emlékeidet, de mi adhatunk neked újakat!

– Bodorítsunk bárányfelhőket – javasolta Mikkamakka.

– Ültessünk virágot! – lelkesedett Vacskamati.

– Álmodjunk szépeket! – bólintott Szörnyeteg Lajos.

– Rendezzünk futóversenyt! – galoppolt körbe Ló Szerafin.

– Vagy súlyemelőversenyt! – toldotta meg Maminti.

– Bukfencezzünk! – szólt Aromo.

– Esetleg járjuk körbe a világot – tanácsolta Nagy Zoárd.

– Dömdödöm – szólt határozottan Dömdödöm, és ezzel mindenki egyet is értett.

Elhatározták, hogy másnap bárányfelhő-bodorítással kezdik a napot. De előbb lefekszenek aludni, mert már későre jár.