 |
| Illusztráció: Klesitz Piroska |
Ha löszmélyúton vándorolsz,
Simontornyáig el tudsz menni.
A löszfalba vájt pincebolt
hány hordó sóhajt el tud tenni.
Gyökérág hajlik, partot ér
a gyéren csorgó vízmosásban.
Rigónép szólít. Tündekép
az oszló, múló korhadásban.
De felvezet a tündeút
halmok hátán a dombtetőre.
Körülnézel, és láthatod,
amit nem láthattál előre.
Hogy mennyi sóhajt halmozol,
nem is sejti, ki lenni óhajt.
Csak azt tudod, hogy változol.
És lapozol egy újabb oldalt.
 |
| Illusztráció: Kovács Réka |
– Mi van a
kalapod alatt?
– A hajam, Tanika!
– Az csicsereg így?
– Nem, a gondolataim csicseregnek.
– Hogy csicseregnek a gondolatok?
– Az előbb kisétáltam a rétre, és hopp, a madárcsicsergés egyszerre csak beugrott a fejembe.
– Ha kimegyek a rétre, az én fejembe is beugrik?
– Hát, ettől senki sincs biztonságban.
– És nem fáj?
– Nem ám! Csak meg kell szokni, mert először kicsit zavaró, hogy csikiz a sok csicsergés.
– Hogy történik?
– A legfontosabb az, hogy nyitott füllel kell járni a réten. A madárcsicsergés csak a nyitott füleket keresi. Ez a legfontosabb.
– Lám, ez érdekes. Mik vannak még kint a mezőn?
– Mályvaillat, szélsuhogás, napfény.
– Ezek is beugranak a fejedbe?
– Igen, a fejedbe, orrodba, füledbe, szívedbe.
– Az orromba?! A fülembe, a szívembe?! Az se fáj?
– Nem, Tanika. Eleinte kicsit csikizi a szívedet, a füledet, főleg az orrodat. Minél többször mész ki a rétre, annál kellemesebb lesz.
– Tudod, mit? Mi lenne, ha kimennénk a rétre, és összeszednénk egy nagy-nagy kosárral madárcsivitelést, mályvaillatot, szélsuhogást, napfényt!
– Mit csinálnánk vele?
– Hazahoznánk a faluba az egész batyut, és hagynánk, hogy mindenki fejébe, orrába, fülébe, szívébe beugorjon ez a sok-sok minden.
– Á, ezt így nem lehet. A madárcsivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt nem lehet hazahozni kosárban.
– Szatyorban se?
– Abban se. Csak a fejedben, orrodban, füledben, szívedben lehet hazavinni a csivitelést, a mályvaillatot, a szélsuhogást, a napfényt. Mindenkinek ki kell mennie ehhez a rétre.
– És mi kimegyünk?
– Menjünk.
– De ugye nem fog fájni?
– Nem, Tanika, nem fog fájni.
 |
| Illusztráció: Rumi Friderika |
A
löszfalba vájt hepehupás úton zörgött a kordély.
– Hol járunk? – kérdezte Tanika, aki a kordélyra halmozott zsákokon utazott.
– A löszfali úton – válaszolt a kocsis, aki egy nagy szakállú, torzonborz férfi volt. Állítólag, senki se látta még szemből.
– Jó, azt tudom – replikázott Tanika –, de hol?
– A gyurgyalagodúknál.
– Miért csak itt?! Mit kezdek a madarakkal? A rókalyukak sokkal izgalmasabbak. Menjünk, menjünk tovább!
Lassan, lassan megérkeztek.
– Hát itt vagyunk a rókaodúknál – mondta a kocsis, akinek aranyhaját megcirógatta a reggeli szél.
Tanika felháborodott, csak úgy pattogott a zsákokon:
– Mi az, hogy a rókaodúknál?! Mit csináljak a rókákkal?! Unalmasak. Menjünk a borospincékhez! Az sokkal, az sokkal… szóval érted?!
A löszfalak között, a hepehupás úton tovább zörgött a kordély. Valahol messze delet harangoztak. A zsákokon pattogott Tanika.
– Megérkeztünk már?!
– Meg – mondta a kocsis.
– Hova?
– A borospincékhez.
– Na tessék! – zsörtölődött Tanika. – Még mindig itt!? Még mindig itt! Hát hol vannak a barlanglakások?! Ott legalább láthatok embereket! Menjünk, menjünk oda!
A nagy szakállú ember, a torzonborz hajú csak szelíden mosolygott – bár ezt nem látta senki –, és tovább hajtott. Egy darabig. Aztán megállt.
– Na, mi van?! – türelmetlenkedett Tanika. – Hol vagyunk?!
– Megérkeztünk – mondta a kocsis. – Itt a vége.
– A vége?!
– Igen, a vége.
Tanika körülnézett, és látta, tényleg itt az út vége. Leszállt a kordélyról. Egyszerre szomorúságot érzett, de csak halványan, ahogy a nagy szakállú, torzonborz kocsis kontúrját látta a hirtelen támadt alkonyi fényben.