2014. június 4., szerda

Francesca Quatraro – Miklya Luzsányi Mónika: A macskák titka

Egy mondás szerint a macskáknak hét élete van. Egy másik szerint kilenc. Franciska szerint nyolc. Mázlinak legalábbis nyolc. Ezt Franciska nagyon pontosan tudta. De csak azóta, hogy Mázli hozzájuk került. Az egész úgy kezdődött, hogy Franciska nagyon szeretett volna egy macskát. Mindegy, milyet. Csak kicsi legyen és szőrös. És persze nyávogós. Mázli tényleg nagy mázlista volt, és épp az volt a mázlija, hogy találkozott Franciskával. Mert Mázli akkor még nagyon kicsi cica volt. Kicsi és beteg. Kétségbeesetten nyávogott, amikor Franciska megtalálta a parkban egy bokor alatt .
– Anya, anya, vigyük haza! – könyörgött Franciska.
Anya persze hallani sem akart róla. Erre a kislány sírva fakadt. De olyan szívszaggatóan zokogott, hogy anya nem tehetett mást, összecsomagolta a macskát, és indultak vele az állatorvoshoz.
– Hát, ez a cica nem biztos, hogy megmarad – szólt az állatorvos.
Francesca Quatraro, olasz művész alkotása
A cica Franciskára emelte a szemét.
– Hét életem van – súgta –, az is lehet, hogy nyolc. Vagy kilenc. De csak akkor, ha úgy szeretsz engem, mint a láthatatlan herceg.

2014. június 3., kedd

Enrique Quevedo – Simon Réka Zsuzsanna: A kakukkember



 Fatestében apró fogaskerekek kattogtak. Végtagjait csavarok tartották össze, mellkasából egy összecsukható kakasfej bámult a világba. Cilindert, félkész zakót, divatos cipőt viselt. Zsebeiben elnyűtt könyveket őrzött. Testéhez erősített, vaskeréken gördülő óriás időmérőt húzott maga után. Ő volt Kukut, az órák nélküli kisváros kakukkembere. Koptatta a macskaköves utcákat, és minden órában teli torokból zengte a pontos időt. Szeretett ott élni, de sosem barátkozott össze senkivel, mert attól félt, hogy a városlakók megakasztják mindennapi teendője elvégzésében. Ha derűs kedve támadt, állathangon búgta el a pontos időt, ha bosszús hangulat kerítette hatalmába, a harangok mély kongását utánozta. Ha ereje megfogyatkozott, unottan tiktakolt. Ott vert tanyát, ahol épp rátört a fáradtság. Sosem hajtotta mély álomra a fejét, pár perc bóbiskolás is elég volt ahhoz, hogy újra erőre kapjon. Ha hó hullott vagy eső esett, kioldotta a testéhez erősített szerkezetet, ponyvát terített a színes óra tetejére, bebújt a tákolmány alá, és olvasott.
Egy márciusi reggelen sötét felhők gyűrődtek az égen. Kukut, a kakukkember a városi parkban húzta meg magát. Egyik kezével az órára erősített ponyvába kapaszkodott, másik kezével a vaskereket szorította. A vihar bősz erejét fitogtatta. Ágakat roppantott, cserepeket zúzott. Tépkedte az órát védő ponyvát.
Enrique Quevedo, spanyol művész alkotása
Kukut először érezte, hogy képtelen a testében mocorgó fogaskerekekre összpontosítani. Félelmében hol megakadt, hol tombolt a hangja, érthetetlenül jelezte a pontos időt. Az emberek zavartan ébredtek, aggódva lestek ki az ablakon, nem tudták elképzelni, mi történik az időjelzőjükkel.

2014. június 2., hétfő

Helier Batista – Kiss Ottó: Halak városa


    Az otthoni és az óvodai szobák között nagyon sok a hasonlóság, de elég sok a különbség is.    
   Hasonlóság például, hogy néha mindkét helyen nagyon jó, néha pedig mindkét helyen nagyon rossz. További hasonlóság, hogy az óvodában és otthon is le kell feküdni délután, még akkor is, ha nem vagyunk álmosak. És a falak mindkét helyen tele vannak képekkel. De különbség, hogy az óvodai képeket óvodások rajzolták vagy festették vagy ragasztották, az otthoni képeket viszont igazi festők, kivéve a fényképeket, mert azokat nem is festők csinálják.
     Az is különbség, hogy az óvodai képek mindig cserélődnek, az otthoni képek viszont állandóak. Otthon csak nagyon ritkán kerül fel egy-egy újabb fénykép vagy festmény a falra, születésnap vagy névnap után például, de a régi képek akkor sem tűnnek el.
     Gyakran előfordul, hogy délután, amikor aludni kell, Annabé csak fekszik az ágyon.
    Az óvodában az ablakkal szemben van a helye. Ha kinéz, háztetőket és tornyokat lát, az ablak két oldalán pedig zöld függönyt. Ha képzeletben kirepül a függöny két szárnya között, a város utcáin találja magát. Bemehet a boltba vásárolni, elmehet a játszótérre hintázni, tologathatja a babakocsit, szólítgathatja a vízen úszó kacsákat, leguggolhat a fűbe katicát, hangyát és bodobácsot nézni.
Helier Batista, kubai illusztrátor alkotása
   De ha otthon fekszik, csak az üres falat látja magával szemben, mert éppen azon a falon nincs semmi. Azaz mostanáig nem volt. Ma ugyanis anya egy érdekes festményt hozott, és oda akasztotta fel, pedig Annabénak se születésnapja, se névnapja nincs.

2014. június 1., vasárnap

Vanessa Brantley-Newton – Both Gabi: Ez kész cirkusz!



Bizonyos Balfonzó, a Bőrönd Cirkusz igazgatója egy nyári napon, rögtön a délelőtti előadás után köddé vált. Csak úgy. Ukmukfukk. Volt, nincs. Eltűnt. Se égen, se földön, se sátorban, se lakókocsiban, de még a bőröndben sem találták. Az óriási koffer volt pedig a kedvenc helye. Ott kereste Piró, a bűvészlány, ám Balfonzó most nem oda bújt el.
Amikor kiderült, hogy az igazgatót elnyelte a semmi, Piró elővette a csillagos varázspálcáját, pattintott hármat, körözött kettőt, és elmondta a varázsigét:

„Cirka, cerka, csillag, ballag,
legyen itt egy jó nagy ballon!”

Erre ott termett egy színes, szagos, szalagos hőlégballon. Szépen szálldosott fölöttük az égen. Elnevezték Balunak. Piró egy újabb varázslattal a levegőbe emelte a társulat tagjait. Mindannyian elfértek Baluban: Gubanc, a bohóc, Szalagocska, a kötéltáncosnő, és kisfiuk, Cinóber, aki máris ügyes zsonglőr volt.
Balu a magasba szállt velük, ők pedig fentről keresték az eltűnt igazgatót, akiért bolondultak a gyerekek. Pontosabban nem is érte bolondultak, hanem a bolhacirkuszáért. A felnőttek soha nem értették, miért nevetnek a kicsik olyan hatalmasakat a bolhák mutatványain, hiszen ők nem látták a bolhákat. IGAZÁBÓL persze a gyerekek se látták őket, de ők legalább EL TUDTÁK KÉPZELNI, ahogy ide-oda ugrálnak, ezért aztán nagyon mulatságosnak találták Balfonzót, a bolhaidomárt, aki tekergette a fejét, forgatta a szemét, vicces pofákat vágott, és aki most nem volt sehol.
Vanessa Brantley-Newton, egyesült államokbeli művész alkotása
Pedig rohamosan közeledett a délutáni előadás ideje: a gyerekek már izgatottan készülődtek a messze földön híres bolhacirkuszra. Piró, Gubanc, Szalagocska és Cinóber eközben a magasból pásztázta a Balu alatt elterülő tájat. Szalagocska olyan mélyen hajolt ki a kosárból, hogy egyszer csak kicsúszott, és zuhant-zuhant lefelé. Egy kötéltáncosnő azonban mindig kötéltáncosnő marad, akkor is, amikor nem dolgozik: szerencsére most is megtartotta őt a biztosítókötél. Gubanc szokás szerint megint kétbalkezeskedett.