(c) Varga Liliána |
1.
Visszautazni a kamaszkorba.
Kézen fogva andalogni Duna-parton.
Kölcsönvenni egy másik,
elképzelt lány életét.
Elhinni minden hazugságot.
Hinni akarni, hogy ez most más.
Bámulni a csodálkozó kisfiútekintetbe,
a valóságos kor ráncaiba,
barázdákat hasítva az arcon.
Otthont adott, befogadott.
Csak egy lelkes kamaszszív rajongása tört össze,
azt siratta. Hozzá, aki a földön ülve a kezet fogta,
nem sok köze volt a fájdalomnak.
Elvetélt.
Kivérezte
az otthont kereső magzatot,
a létezés tudta nélkül.
Visszautazni tucatidőnyit.
Kórházi ágyon feküdni,
egyedül.
Ölelni a testtel együtt azt,
aki születni akar,
otthont akar,
életet akar.
Ölelni azt,
akinek mindig az a kar marad az otthona. Elbúcsúztatni a sohanemlettet.
2.
Először volt a nyomás.
Lágyan, lazán tágította a hasfalat.
Aztán a nehézkedés, feszülés, mintha
a megivott reggeli tej mind a saját emlődbe
ömlött volna a gyomrod helyett.
A tenyér, ami a telefont babrálta megkettőződött,
nyomást gyakorolt a babszemalakú
vesék felett, hogy a késztetésnek engedve
a papír pirosodjon,
a törlés után.
A megkönnyebbülés és a harag.
Most sem.
Betesz, hogy ami ki, az betétbe kerüljön.
Pont mint a bankban.
Be-ki, be-ki.
Otthonná készül a test, majd a fészek kivérzik.
Kilök minden puhaságot, kilök minden
otthont.
Levegő.
Ki-be, ki-be.
Görcs.
Majd felépül az otthon.
Így, pont így. ... 😢 💙💚
VálaszTörlés