 |
| Szabó Imola Julianna illusztrációja |
Az angyal zavarában harmadszor is végigsimította ködszínű egyenruháját, és megérintette a jelvényét. Tehetséges, de kezdő őrangyal volt, és most azt kívánta, bár régebb óta lenne szolgálatban. A védence előtte ült a földön, az ölében egy kutya feküdt. Haldoklott. Az ember csendben beszélt hozzá. Az őrangyal arra számított, hogy a kutya lelke csendesen eltávozik az Örök Vadászmezőkre, ő pedig megpróbálja majd enyhíteni az ember gyászát. Ám hirtelen felfényesedett az ég, és egy lélek öltött alakot az őrangyal előtt.
A kutya karcsú, fekete teste olyan volt, mint a megnyúlt, alkonyi árnyék. Sütött belőle a szomorúság.
– Hát ez a kutya… Hogy került ide? – döbbent meg az őrangyal, és hirtelen nem tudta, mit tegyen.
A hideg, fehér falon keresztül bebucskázott a szobába három angyalka. Ahogy meglátták a kutyalelket, a szájuk sírásra görbült.
– Micsoda szomorú állat – mondták, és simogatni kezdték.
Az őrangyal összeszedte a gondolatait.
– Nos, ez a kutya minden bizonnyal eltévedt, és kétségtelenül el van keseredve. El kell vinni a gyógyfürdőbe, aztán az Örök Vadászmezőkre. De ha én elviszem, ki vigyáz a védencemre?
– Majd mi! – ajánlották az angyalkák.
Az őrangyal bólintott.
– Köszönöm, és ígérem, sietek vissza.
Felkapta a kutyalelket, és felrepült vele a mennyei fürdőbe. A fürdő hatalmas buborékkupolája alatt rengeteg felhő gyűlt össze. Nyári felhő, bárányfelhő, harmatfelhő – csupa gyógyító vizű gomolyag. Hosszú nyelű lepkehálóval terelgette őket egy fürtös angyalka.
– Beteg volt – magyarázta az őrangyal, és a kutyára mutatott. – És nagyon szeretett volna még élni.
Az angyalka elkapott egy hetyke kis felhőt, és belefacsarta a legközelebbi kádba.
– Erdei forrás hűs vize.
Az őrangyal beleállította a kádba a kutyát, aki megadóan tűrte, hogy lemossa róla a betegség emlékét. Ezután kiemelte, és szárazra törölte.
– Obszidiánszínű – jegyezte meg a lepkehálós angyalka.
– Igen, szép fényes – felelte elgondolkodva az őrangyal –, de még mindig szomorú.
– Ez nem is fog elmúlni, amíg vissza nem viszed a gazdájához.
– Az Örök Vadászmezőkre viszem, ahol együtt szaladgálhat a többiekkel, és megvigasztalódhat.
– Nem fog – mondta magabiztosan az angyalka. – Lélekállat. Ezek sosem hagyják el a gazdájukat. Úgy tudom, az őrangyaloknak segítségükre lehet egy jól képzett kutyalélek. Megkönnyítheti a munkád.
– Gyere! – mondta a kutyának.
A könyvtárnak nem volt teteje, a csillagok között cikázott a végtelen polcrendszer. Az őrangyal sokáig keresgélt, mire a megszületésre váró kutyalelkek katalógusa mellett megtalálta a kutyák tanításáról szóló könyvet. Végiglapozta, és megállapította, hogy egyszerű dolga lesz: pozitív megerősítés, következetesség, jutifalat – pont úgy, ahogy a gazda csinálta.
– Tegyünk egy próbát! – fordult a kutya felé, és felemelte az ujját. – Ül!
A kutya nem csinált semmit.
– Fekszik!
Semmi.
– Marad!
A kutya állt egy helyben, és bambán nézte a saját lábát.
– Akár azt is mondhatjuk, hogy ez megy. Jó kutya!
Az angyal elégedetten állapította meg, hogy négyből két parancsot már meg is tanított neki. Ezután beszálltak egy esőliftbe, és leereszkedtek a Földre.
A lift megállt, az angyal már-már kilépett belőle, amikor a kutya észrevette a gazdáját. Munkából gyalogolt hazafelé, pöttyös esernyőt tartott a feje fölé. A három angyalka körülötte ólálkodott, és figyelték, hogy nagy bánatában nehogy rosszul lépjen. A kutya felemelte a fejét, a fülét, és még mielőtt az őrangyal közbeléphetett volna, kilőtt a liftből, mint egy rakéta. Követhetetlen sebességgel cikázott az utcán szolgálatot teljesítő őrangyalok között, és elsöpörte az angyalkákat, akik sikoltozva rebbentek szét három irányba.
– Ide gyere, kutya! – kiáltotta az őrangyal, majd megállapította, hogy ez a parancs nem működik.
Egyetlen szárnycsapással a kutya mellett termett, és elkapta a grabancát. Egyenruhája derékszíjából pórázt kanyarított, és tartotta erősen.
– Mi ez a káosz? – fogta a fejét az egyik őrangyal.
– Mit keres itt egy ilyen haszontalan kutyalélek? – kiabálta egy másik. – Neveld meg!
Az őrangyal közben a védencét figyelte. Bár a gazda nem láthatta a kutyalelket, hirtelen eszébe jutott a vakondfekete bundája, a fehér tappancsai, az orra végén az a pár fehér szőrszál. Csorogtak a könnyei, mint az ernyőn az eső.
– Látod, mit tettél? Elég szomorú akkor is, ha te nem randalírozol a közelében – zsörtölődött az angyal.
A kutya erre vicsorogni kezdett, tépte, rángatta a pórázt. Az őrangyal most már tényleg dühbe gurult.
– Micsoda ádáz lélek vagy te! Nem vagy való az őrlelkek közé! Megyünk a Jóistenhez, majd ő megmondja, mi legyen a sorsod!
Az őrangyal visszaugrott egy esőliftbe. Ahogy a kutya elvesztette a szeme elől a gazdát, újra egykedvű lett, és megfakult a szőrén a fény.
– A Jóisten tudja, mit kell tenni – sajnálta meg az őrangyal, és nyugtatta egyszerre a kutyát és saját magát.
A liftajtó kinyílt, feltárult a mennyei csarnok, ahol a Jóisten éppen fogadónapot tartott, trónusa előtt hosszú sorban kígyóztak a közbenjáró szentek. Az őrangyal beállt volna a sorba, de a póráz megfeszült, a kutya pedig nem volt hajlandó kilépni a fülkéből, mintha belegyökerezett volna a lába. Az angyal húzta a pórázt, a lift pedig dörgött, ahogy egy rendes esőfelhőhöz illik, mert már hívták máshova.
– Gyere már, te semmirekellő lélek! Szégyent hozol rám! – kiabált az angyal, de hiába, a kutya nem mozdult.
Ingatták a fejüket a szentek, odakiáltottak az angyalnak, hogy ne rendetlenkedjen az égi csarnokban. Aztán egyszer csak mindenki elhallgatott. Az őrangyal nagy melegséget érzett, aztán egy könnyű kéz érintését a vállán. Hátranézett, hát ott állt mögötte a Jóisten.
Amint a kutya meglátta, csóválni kezdte a farkát, mintha emlékezne rá, mi az az öröm. Könnyedén kiszökkent a liftből, a Jóisten lábához állt, és teljes testével nekidőlt: fekete árnyékká vált a fényes, fehér köpenyen.
– Micsoda szelíd, szomorú lélek – mondta a Jóisten, és megsimogatta a kutya oldalát.
– Hát épp ez az! – fakadt ki az őrangyal. – Nem is olyan jámbor! A gazdája közelében megbolondul, mintha ördög bújna belé. Pedig amíg élt, úgy szerette, mint az angyalok téged!
A Jóisten karon fogta az őrangyalt.
– Gyere, fiam, vezess el a gazdához, lássuk azt a megbolondulást!
Az őrangyal hívta a liftet. Beszálltak, a záródó liftajtó kizárta a szentek rosszalló mormolását.
– Mindnek igaza van, de már zsong a fejem a sok panaszkodástól – mondta a Jóisten. Kell egy kis szünetet tartani.
A lift egy enyhe zökkenéssel megállt, és a gazda otthonában nyílt ki az ajtaja. A kutya, amint meglátta a gazdáját, kirepült a fülkéből. Körbe-körbe cikázott, fel a mennyezetre, keresztül-kasul szaladt a falakon, a bútorokon. Olyan bolond forgatagba kezdett, hogy valódi szelet kavart: libegtek-lobogtak a függönyök, rezegtek a szobanövények levelei. A három angyalka sikoltozva menekült előle.
– Látod, mit csinál? – tört ki a panasz az őrangyalból. – Hiába hívom, nem jön vissza, és nem nyugszik meg!
A Jóisten elmosolyodott.
– Ezt úgy hívják, hogy fékezhetetlen öröm.
Közben a gazda megérezte az arcán a lélek kavarta szellőt. Körbejárt a lakásban, mintha keresné a kutyáját. Aztán eszébe jutott, amikor a kutya meghalt. Leült az ágy szélére, arcát a tenyerébe temette, és sírt.
– Ezt pedig fékezhetetlen bánatnak hívják! – mondta az őrangyal. – Hát hogy vigasztaljam meg a védencemet, ha ez a haszontalan kutyalélek folyton a gyászt juttatja eszébe?
– Várj még egy kicsit! – intette le a Jóisten.
A kutya egy ideig még körözött a lakásban, aztán hirtelen megállt. A nyelve lógott, lihegett. Odalépett a gazdához, és a lábának dőlt, ahogy életében is tette. A gazda keze bizsergett, mintha érezné a bársonyos bunda tapintását.
– Hát nem látod? A védencemnek mindjárt megszakad a szíve! – aggodalmaskodott az őrangyal.
– Türelem, fiam – nyugtatta a Jóisten.
Ekkor valami olyan történt, amilyet az őrangyal még sosem látott. Ahogy a kutyalélek a gazdának simult, egyre vékonyodott és fakult. Beleolvadt az ágytakaró, a szőnyeg, a gazda nadrágjának szálai közé. Amikor a gazda megtörölte a szemét és felállt, a kutyalélek már nem volt ott. Ám a gazda árnyéka megváltozott: kutya formájúvá vált.
– Lélekállat – értette meg hirtelen az angyal. – És most már nem lesz szomorú a védencem?
– Neki még sok idő kell, hogy enyhüljön a bánata, de a kutyalélek már ott van, ahol lennie kell.
Az angyal megköszönte a Jóistennek a segítséget, és elfoglalta a helyét a védence mellett. A Jóisten hívta a liftet, beterelte a fülkébe a három angyalkát. Mielőtt még beszállt volna, hátrafordult, és az őrangyalra mosolygott.
– Azt hiszem, egy kicsit irigylem az emberektől a kutyát.
Az őrangyal integetett, aztán felsóhajtott. Arra gondolt, hogy ha ilyen nagy fájdalommal jár a dolog, akkor ő soha, de soha nem szeretne háziállatot.
A Jóistennek természetesen igaza volt. A gazda még sokáig siratta a kutyáját, de amióta az árnyékuk összeolvadt, kevésbé érezte lyukasnak a szívét. Aztán egy idő után az őrangyal úgy látta, hogy a védence mintha máshogy lenne szomorú. Ekkor újra elhívta a három angyalkát, hogy helyettesítsék egy kicsit.
– Hova mész? Megint a Jóistenhez? – kíváncsiskodtak az angyalkák.
– Nem – felelte az őrangyal. – Dolgom van a könyvtárban.
Hívott egy liftet, felment a csillagok közé, a végeláthatatlan polcokon megkereste a kutyás könyveket, és elmélyülten lapozgatni kezdte a megszületésre váró kutyalelkek katalógusát.
Szerkesztette: Horváth-Dobó Dorottya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése