Faggató: Mit hallgatsz? Mit nézel? Mit olvasol mostanában?
Aki válaszol: Smelka Sándor
Utazás az archívum mélyére
Magamat olvasom, ami igen szórakoztató tud lenni a
maga nemében, főleg, ha tíz-tizenöt éves szövegeim kerülnek a kezeimbe.
Augusztus végén elhatároztam, hogy még az őszi szezon
előtt gatyába rázom az „életművemet”. Befészkeltem magam a kanapémra, és elnyelt
az archívumom mélységes mélye: számítógépes mappák nyíltak meg, kézzel írt
szövegek kerültek elő poros dossziékból, például tizenöt éves színdarabok,
amiket még a gyülekezetem vasárnapi iskolásainak írtam. Poros, békebeli
világban játszódott valamennyi, mintha egy matróna – egy lelkész özvegye – írta
volna őket az 1800-as évek végén. El kell ismerni viszont, hogy a didaxishegyeket,
a szájba rágott mondanivalókat leszámítva egész jók voltak a maguk műfajában.
Néhányat el is játszottak akkoriban.
Egy másik dobozban füzetekre bukkantam, amikben szörnyűséges
regényromok tárultak szemeim elé. Operettekbe illő cselekmények, túlírt
jelenetek, rémületes párbeszédek jellemezték valamennyit. Milyen szerencse,
hogy egyiket se tudtam befejezni, mert így csak én olvastam őket, senki más.
A dantei utazás rémisztő, szentimentális novellákkal
folytatódott, én magam is megijedtem némelyiktől, és amikor rádöbbentem arra,
hogy jó néhányat fel is olvastam itt-ott, majd leestem a kanapéról.
Egy megviselt dossziéból korai humoreszkjeim kerültek
elő. Az egyikben – egy rádió paródiában – ez állt: „Közlekedési híreink. Az
egyik háztetőn összeütközött két kéményseprő, kérjük az alvajárókat, hogy a helyszínelés
ideje alatt válasszanak más tetőt.” Ezen már muszáj volt röhögnöm, ez már
annyira rossz, hogy már jó! Ennek jegyében olvasgattam tovább. Kicsit olyan
élményben volt részem, mintha Ed Wood-filmet néztem volna.
Nem úszhattam meg a verseimet se, a legtöbbje az úgynevezett
„modern korszakom”-ból származik, amikor is azt gondoltam magamról, hogy modern
költő vagyok, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem használok rímeket és
központozást. Ezekben a hosszú költeményekben valami homályos, hatásvadász nyelven
nyihogok a különféle szenvedéseimről, szigorúan rímek nélkül. Mert modern
vagyok, kérem!
Egyre jöttek a szövegek, novellák, humoreszkek,
mittudoménmik. Jót szórakoztam a sete-suta mondatokon, a naiv, majdhogynem
bájos stíluson. Olykor a kezembe került néhány ma is vállalható írás, ilyenkor
elismerően hümmögtem, de a legtöbbjére csak megmosolyognivaló kordokumentumként
lehetett tekinteni legfeljebb: hogyan írtam egykoron.
Kidobni azonban egyiket se dobtam ki. Sorrendbe
rendeztem őket, rájuk zártam a dossziékat és elrejtettem őket a szekrényem
legmélyén. Legyenek emlékek, olyanok, mint a kiállított gőzmozdonyok a vidéki
vasútállomások kertjeiben. Patinásak, de már rég elavultak, viszont nélkülük
nem írnék úgy, ahogy most írok.
4’33’’
Arról nem volt szó, hogy egy pécsi kiállítás megnyitóján
a csendet fogjuk hallgatni. Amikor felkonferálták John Cage 4’33’’ című zongoradarabját,
azt hittem, valami modern, XX. századi zene lesz: tele disszonánssal és a
hatalmas katarzis jól gyomorszájon vág majd. Ez utóbbi tekintetében igazam is
lett – volt katarzis.
 |
| John Cage |
Amikor a zongorista leült a hangszerhez, az első tíz
másodpercben minden úgy zajlott, ahogy az ilyenkor szokott: a művész kicsit
fészkelődött, megigazította ruháját, a közönség köhécselt, suttogott, aztán
csend. Aztán még mindig csend. Itt-ott értetlenkedő, csodálkozó néző mocorgott
csak (köztük én is), miközben látszott, hogy a művésznek esze ágában sincs a
billentyűkhöz nyúlnia.
Egy perc után jött a felismerés: a legrosszabb rémálmom
vált valóra! Itt egy hang se fog elhangozni, hosszú perceket kell majd
eltöltenem mintegy negyven ember társaságában, egy néma teremben. Rémes!
Ilyenkor minden apró nesz hallatszik: a visszafojtott nevetések, a
széknyikorgások, a sóhajtozások, a bélmozgások. Emberkínzás ez a javából, bizonyára
tiltja valamelyik nemzetközi egyezmény.
Kínomban egyre másra találtam ki a poénokat: „Itt
aztán nem lehet melléütni!” „Ha vége lesz, elkérem a kottáját!” „Remélem, ezt
CD-n is lehet kapni!” Az egészben persze az volt a legrosszabb, hogy senkinek
sem süthettem el a vicceket, mert amikor barátaim látták, hogy magamban
viháncolok, hogy a fejem legmélyén stand-upol egy pikírt humorista (igen, igen,
mindenki úgy dolgozza fel a traumáját, ahogy tudja), akkor mérgesen rám
villantottak a szemeikkel, hogy viselkedjek, ez itt a kultúra, itt most nincs
audiokommentár.
Mit tehettem mást: ültem a csend vákuumában,
mindenkitől elválasztva, öt perc magányra ítélve. Némelyek körülöttem magukra
koncentráltak behunyt szemmel, élvezték az egészet, voltak, akik huncut
mosollyal üldögéltek, figyelve másokat, én pedig hallgattam az utca beszűrődő zaját:
zörög a városnéző vonat, gyerekeket fegyelmezik szüleik, kamaszok röhögnek
egymáson. Ők bezzeg ott lehetnek kint a mindent elfedő, megnyugtató lármában.
Irigyeltem őket, eközben próbáltam visszatartani a hisztérikus röhögést és
lehetőleg halkan megfulladni.
Amikor véget ért a zongoradarab(?!), rohantam is ki a
vécére, ahol megállíthatatlanul tört ki belőlem a hahota, az a bizonyos
Karinthy-féle röhej. Most már szabad zajongani. Lármázz, város! Kiálts, Pécs!
Te, alapzajjá vált morajlás, amiben felnőttem: fedezz most be, ne hallja senki
(a barátaim főleg ne!) a fuldokló, visszhangzós röhögésem!
Jóbarátok
Mostanában minden este megnézek egy
Jóbarátok-epizódot, ebben a húsz perc kanapémagányban leöblítem a napi nyűgöt,
a híradók gyomorszorító rémségeit.
Nem tudom, mivel fogott meg ez a sorozat, valaki
idegbajt kap tőle két perc után, de én rajongójává váltam annak a village-i
apartmannak, ott New Yorkban.
Ez egy olyan világ, ahol a barátok sok időt töltenek
egymással, ahol a védelmet adó kulisszák között semmi sem végzetes (csak a
mellékszereplők halnak meg néha), ahol New York biztonságos hely, ahol a
vágóképek hátterében még fel-feltűnnek az ikertornyok, ahol minden, de minden
derűs, még egy áramszünet is. Itt még a sürgősségi osztályon való várokozás is
csupa móka, és a szülés úgy néz ki, hogy a barátaid – sutba vágva munkát és
egyéb elfoglaltságot – ott maradnak veled a kórházban három napon át, és amikor
épp nem a kezedet szorítják, akkor a legkülönfélébb helyiségekbe nyitnak be,
ahol aztán bent ragadnak (igen viccesen) vagy gyereket csinálnak, esetleg
szülésben segítenek – mikor mit diktál a dramaturgia. Itt minden lelki
sérülést, cikis helyzetet túl lehet élni maradandó károsodás nélkül, és az
emberek olyan gyorsan regenerálódnak lelkileg, mint a felrobbantott, kilapított
szereplők a rajzfilmekben, akik a közvetkező jelenetben már újra épek,
kutyabajuk, üldözik az egeret, a kanárit.
És én tudom, nagyon jól tudom, hogy ez mind hazugság,
tudom, hogy a világ nem ilyen rózsaszín, elvégre magam is alkotó vagyok
(szórakoztató irodalom), tisztában vagyok a műfajjal és mindennel, ami ezzel
jár. Néha én is szebbnek hazudom a világot, papírvékony szitkom díszletekbe
csomagolom be azt, mindezt azért, hogy az olvasóim valamivel le tudják öblíteni
a napi gondokat, a híradók gyomorszorító rémségeit esténként.
Szóval, néha bekopogok a Jóbarátokhoz, hogy ott a
biztonságot adó falak között, egy hatalmas franciaablakon keresztül szemléljem
a rózsaszínre hazudott világot.
Csak félóra az egész, becsszó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése