Dezső a főlépcsőn ücsörgött, amikor rátaláltam. Ücsörgött, és szipogott.
Pici ormánya lefelé kunkorodott, de apró gombszemében megcsillant a remény, ahogy felpillantott rám.
Talán nem hitte, hogy embert lát errefelé, éppen ma. Én sem hittem, hogy pont egy zsebegénybe botlok bele, amikor a padlásfeljárót keresem.
Honnan tudtam, hogy zsebegény? Ott volt mindjárt a zsebe. Az éppen akkora volt, amelybe egy világlátásra vágyó gyerek belefér. Mondjuk, a Tanika. Szóval ott ült Dezső, a zsebegény, és egy szál gyerek sem volt égen-földön, akit beleültethetett volna az erszényébe. Érthető, hogy szomorkodott szegény. Én éppen egy hangyányit nagyobb voltam a zsebbe férő méretnél. Tanakodtam, mi legyen. Hát mégsem hagyhatom egyszál egyedül, szomorkodva a főlépcsőn.
Felajánlottam a kincseimet vigasztalásul: egy csodaszép, kék üveggolyót, tíz darab gemkapcsot, egy leszakadt madzagvéget, és egy megrágott kiflicsücsköt. Köszönte szépen, és mind megette a csodaszép, kék üveggolyót, a gemkapcsokat, a madzagvéget, egyedül a kiflicsücsköt nem, azt zsebrevágta. Az még jó lehet egy amolyan zsebbevaló gyereknek.
Mellé ültem hát a főlépcsőre, és várni kezdtünk. Együtt várni mindig jobb, mint egyedül. Tik-tak, tik-tak, potyogtak a másodpercek, koppantak a percek, dobbantak az órák.
Aztán nagy sokára hangokat hallottunk. Először csak zümmögést, aztán duruzsolást, aztán beszélgetést, végül nevetgélést. Még ajtócsapódást is.
Összenéztünk. Hát megjöttek!
Lesz itt mese, móka, kacagás, na meg körteevés. Még az is lehet, hogy Tanikát is magukkal hozták. Akkor meg lesz világlátás is.
Na, mire vársz?
Uccu neki, vesd el magad, és itt lehetsz te is mindjárt velünk, a főlépcsőnél.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése