Várfalvy Emőke: Induljon a hajsza!

 

 

Fricska Dorka

Csádé a hintaágyban feküdt. Ez volt a nyár negyvenkettedik napja. Kétszer is megszámolta, biztos volt benne, hogy nem téved. Egy matekverseny első helyezettje ritkán téved. Ahogy a hőmérő sem, ami pontosan negyvenkét fokot mutatott. Árnyékban.
A kertben csend volt. Olyanféle, amilyet csak télen, a friss hóhullás közben hallani. Amikor a puha pelyhekből elterülő takaró valahogy elnyeli a hangokat. Tavaly végre hallott ilyen csöndet, az anyukája mutatta meg neki, aki szerint ez az egyik legszebb csönd a világon. Ahogy Kisszékely pedig a legvarázslatosabb hely.
Míg a hóbuckákra gondolt, Csádé végre nem érezte magát, ahogy Ervin bácsi mondaná: pontynak a halászlében, mielőtt egy szép kanyarítás csípőspaprikára rálöttyintik a merőkanálból. Cudarul kitikkadva. A tikkadás és a leves hamar eszébe juttattak valami nagyon fontosat. Szinte kiugrott a hintaágyból.

- De jó, végre valaki nem alszik – csivitelte a hatalmasra nőtt alkörmös bokor mögül előlépő copfos lány.

Csádé fintorgott egyet. Nem elég, hogy a híres neves Tanika, akiről az anyukája azt mondta világraszóló barátok lesznek itt Kisszékelyben, nincsen sehol, de helyébe mit kapott, na mit? Hát persze hogy egy lányt! Aki ráadásul úgy néz ki, mintha a nagymama valamelyik babáknak szóló régi mesekönyvéből mászott volna elő. Vagy a Magyar Népmesék rajzfilmből, ami tele van királylányokkal. Csádé ki nem állhatta a lányokat, erre a nyári szünetet nem is eggyel kell töltenie. Hanem kettővel.
Mert ugye itt van Hencebonca, aki nem csak hogy lány, még kamasz is. Semmit nem lehet vele csinálni, mert folyton lovagokról meg várakról beszél és, ha nem beszél, akkor történeteket ír. Szerinte egy ekkora fiút a lovagoknak és a váraknak már réges-régen érdekelnie kéne és ha mindenkit név szerint ismer a spanyol válogatottból, azt sem ártana tudnia, ki az a lovag, aki szélmalmokkal harcolva kanyarított magának világhírt.

Ha ez mind nem lenne elég, itt van ugye a copfos. A Kekszterházi Eszti. Ő legalább nem kamasz, de rengeteget beszél. Imád olvasni és rajzolni. Pont azokat a dolgokat, amiktől Csádét még a hideg is rázza. Enyhítő körülmény, hogy az első nap kiderült, van egy zseblámpája (nyilván az éjszakai olvasáshoz,) és egy svájci bicskája, amit egyelőre csak akkor nyithat ki, ha felnőtt is van a környéken. Csádé nagyon irigyelte a bicskát. Azóta szeretett volna ilyet, mióta először látta a nagypapája kezében, aki nem csak almát szelte ezzel, de többször a biciklijét is megszerelte.

Eszti közelebb lépett a hintaágyhoz.

- Amúgy te most itt mit csinálsz? – kérdezte.
- Épp várom, hogy megegyen az unalom – válaszolta Csádé.
- Azt úgy mondják, megöl – vágta rá Eszti, aztán gyorsan a szája elé kapta a kezét – bocsi!
- Engem meg fog enni. Persze nem nyersen. Érzi, hogy szép pirosra sültem, de még nem vagyok ropogós. Azt nem szereti az unalom, mert már nagyon öreg és neki nem olyan vas fogai vannak, mint az időnek.

Csádé nagyon büszkén vigyorgott, hogy neki is eszébe jutott egy mondás, amit nem csak azért kell megtanulni a tanító néni szerint, hogy az ilyen Eszti-féle könyvkukacok ne javítsák ki az embert, hanem azért is, mert a magyar felvételiken nagyon szeretnek ilyesmiket kérdezni.

- Én nem szeretem a sültet. Viszont egy fagyit ennék – eredt Eszti Csádé nyomába, aki meglepően fürgén haladt mezítlábasan is a kertben.

- Hát pont ez az. Hol van a fagyis? Napok óta felénk sem néz. Az egyetlen jó dolog volt itt. Aztán semmi sem maradt. Mert Ervin bácsi folyton álmos. Szerinte a halak sem harapnak  ilyen melegben. A strandolástól meg lassan uszonyom nő. Legalább a fagyist kerítsük elő! Enni akarok egy csokit citrommal és zöldalmával! Vagy epret. Mindegy! Csak történjen már végre valami, mert ha nem egészen biztos ez lesz a legszörnyűbb nyár egész él... – hadarta Csádé, aztán megtorpant.

Az ajtó, amire a Főlépcső tábla volt erősítve, nyitva volt. Nem tárva-nyitva, de eléggé nyitva ahhoz, hogy egy tíz éves fiú és egy kilenc éves lány beférjen rajta. Persze csak egymás után.

- De oda nem szabad bemenni – suttogta Eszti – vagyis gondolom nem szabad, ha eddig be volt zárva.
- Biztos a padlásra visz! Imádom a padlásokat! Remélem lesz fent valami érdekes! Például olyasmi, aminek vasfoga van. Ha a helyedben lennék, biztos lent maradnék, ki tudja. Talán denevérek is vannak. Meg nyestkaki… és…hú de sötét van! Hogy lehet valahol ilyen sötét, amikor kint hetvenhét ágra süt a nap? – hadarta Csádé, míg a padlásajtó halk puffanással be nem csukódott a két gyerek mögött.

- Várj csak’ – A lány benyúlt a zsebébe, aztán előkapta, bekapcsolta és a fiú kezébe nyomta a zseblámpáját.

A padláson sok minden volt: dobozok, ládák, kosarak, sánta székek, üres befőttesüvegek, de két dolog gyanúsan hiányzott. Nem volt sem pókháló, sem por.

- Milyen tisztaság van itt – állapította meg Eszti.
- Még jó, hogy nem takarítani jöttünk – morgott Csádé.
- Hanem… -kezdett bele a fiú, aztán rémülten megpördült és majdnem elejtette a kezében tartott zseblámpát.
- Ezért, ezért, ezért – ismételte a fémmadár, ami egy kis, óralappal díszített fadobozkából ugrált elő, csőrével pedig egy dobozra bökdösött.

Csádénak beletelt egy fél percbe, amíg meggyőzte magát, hogy a madár azt mondta kakukk, így  kevésbé tűnt a dolog kísértetiesnek, amitől ugye akár meg is ijedhetett volna. De egy tíz éves fiú nem ijed meg. Pláne szünidőben, amikor végre történik valami. Akkor meg végképp nem, amikor egy kilenc éves lány nem hogy sikítva menekül, hanem közelebb megy a gyanús dobozhoz.

- Segítesz levenni? – kérdezte Eszti, akinek egy lépést hátrálnia kellett, hogy a fiú is odaférjen. Hirtelen fény gyúlt a helyiségben.

- Azt hiszem, rákönyököltem a villanykapcsolóra – mosolygott a lány, akin semmiféle ijedtség nem látszott, pedig a fényárban úszó padlás adhatott volna rá okot. Ahogy a dobozon lévő felirat.

SEMMIKÉPP NE NYÚLJ HOZZÁ ÉS MÉG VÉLETLENÜL SE RAKD ÖSSZE!

- De már hozzányúltunk – nézett Csádé a lányra.  
- Kicsit olyan, mintha egy kalandregény első fejezetében lennénk – csillant fel Eszti szeme.
- Na, azért ne vidd túlzásba a fantáziálást – válaszolt a fiú, miközben kiemelt egy füzetet a sok-sok alkatrészt tartalmazó doboz tetejéről.

Nem tudták mennyi idő telt el, ahogy azt sem, honnan jön az eszméletlenül finom palacsinta illat, csak rakosgatták egymás után az alkatrészeket, míg végül előttük nem állt a világ legfurcsább négykerekű járgánya, kitolható létrával.

- Nem is tudtam, hogy az Ervin bácsi másodállásban olyan mint az Elon Musk – nézegette az építményt Csádé.
- Kipróbáljuk? – pattant be a vezetőülésbe Eszti.
- Ha eddig nem lett baj, eztán sem lesz – válaszolt Csádé, aki a biztonság kedvéért néha a padlásfeljáró felé sandított.
- Üdvözöljük Önöket a MIR űrállomás Fagylaltvadász járatán! Köszönjük, hogy utazásukhoz minket választottak! Most pedig csatolják be öveiket és kezdődhet a hajsza! – hadarta Eszti, mint egy valódi utasszállító pilótája.
- Látom, itt valaki túl sokat olvas – nevette el magát Csádé, de hamar kiegyenesedett a száján a mosoly, mikor Eszti teljes magabiztossággal rátenyerelt arra a piros gombra, amire a filmekben soha nem szabad rátenyerelni.

A négykerekű eszméletlen sebességgel lódult neki a falnak, amin a becsapódás pillanata előtt kitárult egy hangárajtó szerű kapu, a járgány pedig ätszáguldott egy valószínűtlenül sima erdei útra.