Inspiráció, közösség, kihívás… – villáminterjú Majoros Nórával

 

Fotó: Takács Eszter

 

1. Hogyan lettél Cimbora?

Amikor 2012-ben megjelent az első könyvem (3x1 család, Móra Kiadó), a szerkesztőm, Dávid Ádám hívott az Író Cimborák közé. Egyetlen írót sem ismertem, és a kiadóknál sem volt ismeretségem, fogalmam sem volt, hogyan működik a szakma. Csak azt tudtam, hogy az írás számomra belső szükséglet. Írni kell, és írni jó. Az első perctől lelkesen vetettem bele magam a közös munkába, és azóta is töretlenül inspirál a játék. A játékon keresztül pedig cimboráim lettek, megismertem a szakmát, és rengeteget írtam.

2. Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót „Író Cimborák”?

inspiráció, közösség, kihívás, kaland, barátság, tanulás, játék, szervezés, kommunikáció, móka

3. Mi az, ami szerinted a legnagyobb érték a cimboraságban?

Mindenekelőtt és fölött a közösség. Ez a csapat átsegített a legszigorúbb karanténon. Szakmai utat nyitott, barátságokat hozott, és állandó inspirációt ad. Egy csöpp reményt jelent ebben az anyagiak és ego által vezérelt világban, hogy érdek nélkül, egymást támogatva is lehet az ember a szakmájában termékeny.

4. Miért jó, hogy alapvetően online oldal vagyunk?

Ez a legkézenfekvőbb. Az írás magányos tevékenység, de utána el kell juttatni az olvasókhoz a szövegeket, különben mi értelme? Az olvasó a legfőbb játszótárs. Az online felületek gyorsak, praktikusak, népszerűek. Egyszerű őket akkor is működtetni, ha a csapattagok egymástól messze élnek. A személyes találkozó mindig sok szervezést igényel. Mindenkinek van munkahelye, családja, készülő kötete. Ha nem online oldal lennénk, nem is tudna működni a csapat.

5. Alakulhatnak-e ki (szakmai) barátságok egy online közösségen belül? Neked van-e ilyen tapasztalatod a Cimbikkel kapcsolatban?

Amikor éppen lehetőség van rá, akkor könyvhéten, könyvfesztiválon és minden egyéb irodalmi fórumon lehet szakmai kapcsolatokat szerezni, ápolni. Mégis az igazán jó és élő kapcsolat az, amikor valakivel együtt alkothatok. Az nagyon szoros. Már-már szerződés. Szövetség. Közös titok. Testvériség. A közös játék szocializál, társadalmakat épít. Hogy a csudába ne alakulnának barátságok, amikor nonstop játszunk ezen az online játszótéren?

Mi a csoda...

 

avagy Meseország – gyerekszemmel

Rajzpályázat gyerekeknek 

Krolokowski Ede rajza

Meseországban kik élnek? Miféle lények? Milyen az országuk? Milyenek a házaik, a városaik? Hogyan élik a napjaikat? Mi a CSODA történik velük? Egyáltalán, MI A CSODA Meseországban? Meséld el a rajzaiddal, képeiddel!

És ha kedved van, vegyél részt a játékunkban:

Legjobb képeidet (max. hármat) küldd el nekünk. A beküldött anyagokat feltöltjük a Mi a csoda… képgalériába, ami mindenki számára látható lesz.

Az Író Cimborák írói, költői ezek közül választanak egy-egy képet, amihez írnak egy mesét, történetet vagy verset. Az így született gyerek-felnőtt művek megjelennek az Író Cimborák blogon április közepétől június elejéig.

Az írók, költők dedikált mesés- vagy verseskötetet küldenek a kiválasztott képek készítőinek postai úton.

A pályázat feltételei: 

Egyének részéről maximum 3 képet, csoportok, alkotóműhelyek részéről 15 képet tudunk fogadni digitális formában, szkennelve (jpg vagy pdf formátumban), e-mailben az iro.cimborak@gmail.com címen. Nagyméretű képeket, képsorozatot tömörítve, fáljküldővel érdemes beküldeni (WeTransfer, ToldACuccot).

Képednek adhatsz címet is. A neved mellett tüntesd fel az életkorodat, az iskolád nevét. Iskoláktól, alkotóműhelyektől a felkészítő tanár nevét is kérjük. 

Beérkezési határidő: 2022. április 11. (A magyar költészet napja)

Felső korhatár: 18 év.

Mesélj nekünk!

az Író Cimborák csapata

Mesélj tovább!

 

(c) Bódi Kati

 

 „Mesélj nekem!” – jött a hívószó, és mi meséltünk több mint két hónapon át. És ha azt hallanánk, mesélj tovább, alighanem bírnánk újabb két hónapig, sőt azon is túl, ahol a mesét nem lehet megunni, mert az életről szól, élni segít. Életre segít azáltal, hogy egy másik szinten, szimbolikus nyelven rendezi a gondjainkat, életbe vágó problémáinkat éppúgy, mint az örömeinket, gyönyörködésünket. A mesei igazság így teljesül, és sokszor teljesebb érzést kelt bennünk, mint a körülöttünk tapasztalható szürke valóság. A mese színesebb, és ha jól figyelünk, átszínezi a szürkét is körülöttünk.

Pedig a szürke megérkezett, és vele a zsarnok is. Azt akarja, hogy a mese csak róla szóljon. Pedig a mese mindig arról szól, hogy legyőzhető. Lehet, hogy nagy áron, nagy áldozattal. De a meseidőben, ami sűrít és átalakít, mindig a zsarnok marad alul. Miért? Mert az időt is uralni akarja. És az idő Urát. Ezért bukik, előbb vagy utóbb. Mit tehet, aki kiszolgáltatott? Harcol. És mesél. Mesél tovább. Hogy győzni lehet, hogy a mese nemcsak mese, hanem fegyver is. Seherezáddá válhatunk, hogy a zsarnokunk ellen minden napra kész legyen a mese. Ezzel a tudattal és felelősséggel adjuk át most a szót a Cimborák új mesefolyamának, akár az emlékezés, akár az újat alkotás útján.

Köszönjük a sok szép és igaz mesét, verset és képet, amit hívásunkra küldtetek. Gyönyörködésünk nem szűnt meg a velük való törődés hónapjai alatt. Bízunk benne, hogy sok olvasóhoz eljutnak majd az idő sűrűjében is.

„Mesélj tovább!” – üzenik és kérik a szerkesztők:

Nagy Izabella, Miklya Zsolt

 

(c) Bódi Kati

 

Bertóti Johanna: Mese

 

(c) Kőszeghy Csilla

 

Számítógépemnél ültem.
Csak görgettem életuntan,
hogy az időt jól elüssem.
Pedig értelmetlen, tudtam.

Nem bírtam leállni mégsem,
peregtek a képek, szavak,
üres tekintettel néztem,
a képpontok hogy siklanak.

Hömpölyögve folyt sok adat,
mintha csapból ömlött volna.
Hagytam, mossák át agyamat,
mint kinek nincs semmi dolga.

De egyszercsak zajt hallottam.
Először meg sem rezzentem,
görgettem tovább unottan,
ültem megkukulva, csendben.

Ám a zaj mind fokozódott,
zavart a semmittevésben...
„Mire véljem ezt a dolgot?” –
futott át agyamon éppen,

mikor már a polcnál álltam,
és az állam majd leesett!
Csak néztem sápadtra váltan,
megdöbbentett ez az eset.

Hogy mit láttam, máris mondom,
(drága dolog bíz az idő).
A sarokban, ott a polcon
volt lárma és volt hajcihő.

A Grimm-mesés kötetemnek
tárva-nyitva borítója,
és a könyvből jövögettek
kicsiny figurák a polcra.

Zúgolódtak és zajongtak
a parányi mesehősök –
egy egész mesehősosztag...
Egy óriás volt a főnök.

És ott volt még Hófehérke,
a hét törpe, a mostoha,
békakirály, egy egérke,
ilyet még nem láttam soha!

Csipkerózsika, Piroska,
a nagymama meg a vadász,
a kis Gyurika s Boriska,
Csimás Kandúr és a halász...

– Ti meg hova igyekeztek? –
kérdeztem, és jött a válasz:
– Tovább itt nem ülünk veszteg!
(ez a válasz, hű, de száraz...)

Majd folytatták: – Le nem vetted
évek óta olvasásra
ezt a könyvet, nem volt kedved.
Így aztán viszontlátásra!

– Várjatok, ne menjetek el!
– Késő most már sajnálkozni!
Nincsen kiút, bármit teszel...
Nem tudsz minket visszahozni.

– Nem lehetne feloldani?
Kell lennie megoldásnak!
– Igen, lenne itt valami,
s lehet, sikerülne – másnak.

– Ki vele hát, ez a beszéd!
– Rendben, bár nincsen esélyed.
Hogyha elmondasz egy mesét,
maradunk, s célod eléred.

– Jó, sőt, egyenesen remek!
Örülök, hogy van még remény.
Nyissátok ki a fületek!
Ez a mese az én mesém:

Számítógépemnél ültem.
Csak görgettem életuntan,
hogy az időt jól elüssem.
Pedig értelmetlen, tudtam.

Nem bírtam leállni mégsem,
peregtek a képek, szavak,
üres tekintettel néztem,
a képpontok hogy siklanak.

(...)