 |
| Szüdi János illusztrációja |
Valamikor régen egy szegényember pásztornak adta a fiát.
– Ott legalább majd nem éhezel – mondta az apa, azzal útnak indította.
Egykettőre olyan szépen tudta fújni a furulyáját, hogy a birkák, ha hallhatták, követték mindenhová. A gazda szerette, s amikor kitelt a fiú ideje, akkor a gazda marasztalta, még a lánya kezét is felajánlotta. Nemet mondott a legény, s útnak indult, hogy megtalálja a szerencséjét. A kerek világot bejárta, egyszer aztán megelégelte a vándorlást, úgy döntött, hogy nem keresi tovább, maga csinálja meg a szerencséjét.Egy üres, elhagyatott fészert szemelt ki egy falu határában. A tetejét befoltozta, az oldalát sárral tapasztotta, végül kimeszelte. Attól fogva ott lakott, és évről-évre épített hozzá egy-egy tornyot. Hamarosan csodájára járt a falu népe, közülük fogadott fel kettőt ajtónállónak a pásztorlegény, azután már megkövetelte, hogy megsüvegeljék. Addig-addig bővítette a házát, míg egy nap kidoboltatta, hogy az bizony palota és ő a királya.
Híre ment az új királyságnak, de a szomszédos országok urai kinevették, nevesincs királynak nevezték.
Tombolt a király, amikor a fülébe jutott a hír, és már másnap ácsokat, kőfaragókat hivatott. Az ablakok fölé márványból faragott sárkányfejű vízköpőket tétetett, mire a fészer vékony fala egy arasznyit megereszkedett. Rá sem hederített a király, ezüstből veretett rózsafüzéreket az ablakok alá. A ház oldalát arannyal borította, de a vályogfal azt már nem bírta, előre billent. Össze is dőlt volna, ha nem dúcolják alá hamarjában.
Kihirdette ekkor király, hogy busásan megjutalmazza azt, aki megmenti a palotáját. Jöttek is a sokat próbált építőmesterek a világ minden szegletéből, de bizony az összes azt tanácsolta: bontsa le, építsen újat. A király tombolt haragjában és egytől-egyig bezáratta a mestereket a pincébe. Új törvényt hozott, hogy aki csak egy rossz szót szól a palotáról, annak börtönben a helye az építőmesterek mellett.
Telt-múlt az idő, a görbe palotát egyre csak csinosították. A király parancsára kristályüveget szabtak az ablakokba, gyöngysort akasztottak az összes fogantyúra, várárkot ástak a falak köré. Csillogott-villogott a palota, és amikor a szomszédos király eljött látogatóba, csak ámult, hogy ilyet még soha nem látott. Tovább nem várt, koronát csináltatott magának a pásztorlegényből lett király, és feleségül vette a szomszéd király lányát. Gyerekük is született, a csintalan, pimasz Lenke, ő volt az egyetlen, aki kimondhatta, hogy bizony a palota fala görbe.
Lenke, ha csak tehette, kiszökött a faluba, hogy együtt játsszon a többi gyerekkel. Csakhogy az idő repült, s Lenke egykettőre sudár leánnyá cseperedett. A király törvénybe foglalta, hogy soha többet nem mehet senki a királylány közelébe, csak az, akit ő maga, a király nevez majd ki jegyesének. Aki megszegi, az a börtönbe kerül. Elszontyolodtak a legények, attól fogva messziről elkerülték a palotát, nem akartak a pincébe, az építőmesterek mellé kerülni. Egyedül a varga fia, a bolondos Janó találkozott Lenkével.
Kis idő múlva a királylány sírva panaszolta el Janónak, hogy az apja egy távoli ország hercegéhez adja.
– No, azt már nem hagyom! – csattant fel Janó.
– Ugyan, mit tehetnél? – kérdezte Lenke.
Nem felelt a legény, csak kacsintott egyet, és másnap méteres cintányérral állított be a palotába. A király elé állt, és megkérte a lányát. Aki csak hallotta nevetett, mire Janó meglengette a cintányérjait.
– Ha összecsapom, oda lesz a sok szép kristályüveg ablak! – dörögte Janó.
– Mit merészelsz? Törvényt hoztam róla, nem veheti el más a lányomat, csak egy másik király fia! – hördült fel a palota ura.
A legény földig hajolt, de Lenke még így is látta, hogy felfelé görbül a szája.
– Alázatosan kérem, hogy változtassa meg – felelte Janó.
– Én soha! – harsogta a király.
– Ha nem, hát nem! – mondta Janó, és összecsapta a két rézkorongot.
Akkorát csattant a cintányér, hogy még a szomszédos faluban is megroggyant a férfiak lába, hát még a palotában. Szédelegve kapaszkodtak egymásba a király szolgái, miközben az ablakokból csörömpölve potyogott a kristályüveg.
– Halál fia vagy! – üvöltötte a király.
Lenke a legény elé ugrott, és az apjára kiáltott.
– Ha ő, akkor én is!
– Ugyan kedvesem. Ez a törvény – dohogta jóval csendesebben a király.
– Változtasd meg! – kiáltotta Lenke.
– Nem tehetem.
– De igen. Ne legyél ilyen vaskalapos! Ha nem lehet Janó a férjem, akkor inkább az ördögöt választom! – felelte Lenke.
Abban a pillanatban remegni kezdtek a falak, félő volt, hogy a palota végleg összeomlik, és maga alá temeti Lenkét, Janót, a királyt, és mindenki mást.
– Vond vissza – súgta a király.
– Nem! Ha nem változtatsz a törvényen, akkor inkább legyen a világ legvaskalaposabb legénye a vőlegényem, még ha maga az ördög is az! – vágta rá Lenke.
Abban a pillanatban kettéhasadt a padló, és egy szarvas, patás szörnyeteg pattant ki a föld alól. Egy vaslapot lengetett, és azt énekelte, hogy ha ezt a fejembe nyomom, a király lesz a rokonom. Rávágott a lapra, de még csak meg sem karcolta. Belecsapott még százszor, mire egy vaskalapot formált belőle. Ahogy kész lett, a kobakjára dobta, és Lenkéhez fordult vigyorogva. Az ám, de a szarvak a kalapba akadtak, és a földre pottyant. Janó nem volt rest, felkapta, és a saját fejébe nyomta.
– Ki a legvaskalaposabb a világon? – kérdezte Janó.
– Te vagy, te vagy – felelte a király.
– Ki Lenke vőlegénye?
– Te vagy, te vagy – felelte újra a király.
Az ördög szégyenszemre elkullogott, és még aznap megtartották a kézfogót. Hajnalig mulatott a násznép, csoda, hogy szét nem rúgták a palota oldalát. Janó és Lenke boldogan élt azután, de nem ám a görbe palotában, hanem a saját kicsi házukban.
Na, és a király? Ő bizony újra üvegeztette a palota összes ablakát.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése