|
Takács Viktória illusztrációi |
A kasban nagy volt a nyüzsgés. Méhek jöttek-mentek, hoztak-vittek, legyezgettek, és közben folyton kérdezősködtek.
– Mama, hova tegyük a friss nektárt?
– A jobb kettes sejtbe, kicsikém.
– Anya, meddig kell még legyezgetnem?
– Mindjárt jó lesz, kedveském.
– Mamuska, nem láttad a csíkos harisnyámat?
– A bal felső fiókban van, édesem.
Zümelda királynő fáradtan ült a trónszéken és masszírozta a halántékát, mert a feje már harmadik napja hasogatott. Csüggedten válaszolgatott, irányított, intézkedett, kézben tartott, biztosított és vigasztalt – közben a potrohát tapogatta hitetlenkedve. – Vajon mikor nőtt ekkorára?
A telefon fontoskodóan csörgött, de Zümelda királynő unottan szólt bele. A szomszéd kasból óránként telefonált az anyósa, aki megállíthatatlanul csacsogott apró-cseprő intézni valókról, ismeretlen ismerősök ügyes bajos dolgairól.
Zümelda bánatosan bólogatott, közben mutogatott és hangtalanul tátogott, így irányította zsibongó családját.
Este, amikor végre minden méh álomba zümmögte magát, és elcsendesedett a kaptár, Zümelda tágra nyílt szemmel bámult a sötétségbe.
– Nem lesz ez így jó – gondolta.
Másnap hosszú percekig nem ismerte fel a fáradt arcot, aki a tükörből pislogott rá álmosan.
– Hova lett a mindig kíváncsi, álmodozó, lendületes kis Zümelda, aki egykor volt?
Aztán elkezdődött az újabb nap:
– Mama, kirepülhetünk már? – hangzott az első kiáltás.
– Anya, nekem nem maradt reggeli, megint befalták a nagyok! – jött a következő.
– Drágám, ugye tudod, hogy ma jönnek a szállítók? – zümmögte a király.
– Annyira unom – suttogta Zümelda.
Amikor megcsörrent a telefon, a királynő felkiáltott:
– Elég volt! Szabadságra megyek!