Majoros Nóra: A tündér csillaga

 

Bódi Kati illusztrációja

    Az égi kasban, a Tejút egy szegletében száguldozott egy üstökös. Izzó magjából itt-ott elhagyott egy darabkát. A leszakadt szemcsék zirregtek, zurrogtak, mint egy raj űrbéli méh, libbentek erre is, arra is a semmiben, aztán lezuhantak a legközelebbi égitestre.
    Egyszer egy ilyen kődarab addig fészkelődött, míg magához nem vonzotta egy nagy, kék bolygó: a Föld. Teste apró volt, ám ahogy zuhant át a légkörön, olyan nagy fénnyel izzott, mint egykor az üstökös. Pici szíve égett, egyre kisebbé és sűrűbbé tömörödött.
    A meteorit cickafarkak, mezei zsályák és útifüvek között csapódott be egy réten. A nyár már sárgára perzselte a kalászokat, így egy száraz fűcsomó lángot fogott az izzó kőtől, majd egy pillanat alatt ellobbant. Kisujjkörömnyi kráter közepén pihegett a meteorit. Tüze lassan halványult, de a felülete fénylett, mint egy rózsabogár.

    A mező közepén löszös út kanyargott, azon sétált egy tündér. Akkorka, mint egy Hüvelyk Panna. Szárnya nem volt, de virágokkal feldíszített kalapja, és varázspálcája igen. Kezében pórázt tartott, a póráz végén egy kajla hangya szökdécselt.
    – Nézd, Morzsa, mi lehet ez a fényes holmi? – torpant meg hirtelen, és közelebb lépett a kráterhez.
    A meteorit akkora volt a tündér tenyerén, mint egy gyöngyszem, szirmosra faragva, akár egy rózsa, a közepén aranyló csillámmal – az volt a meteorit szíve. A tündér a füléhez emelte, és hallotta, ahogy a hideg űrben száguldozó üstökösökről, forrongó csillagokról, tarka bolygókról susmorog.
    – Nahát! – ámuldozott a tündér. – Egy igazi űrutazó!
    A tündér kincsét a tenyerébe zárba, ekkor a meteorit számára újra sötét lett, pont olyan, mint az űrben, csak nem fénylettek a csillagok. Ment a tündér, szökdécselt a hangya, huppogott a tenyérben a szemcse. Egyszerre a tündér felnyitotta a tenyerét, felfénylett a világ.
    – Nézd, ez a rét! – mutatta a kőnek.
    A domb tetején álltak, belátták a környéket. A kő szétnézett: libbenő fűszálak, ingó levélkék, tarka virágok, surranó szárnyak, és mennyi, mennyi cirr és cirip és zümm! A meteorit elámult.
    Huss – megint sötét lett, de az ujjak között beszűrődött a zümmögés.
    Ment a tündér, szökdécselt a hangya, huppogott a tenyérben a szemcse. Nyílt a tenyér, zöld fénybe borult a világ.
    – Nézd, ez az erdő!
    A kő szétnézett. Oszlopokon magasodott fölé az élet. Szél lobogtatta a leveleket, halkan zizegtek, surrogtak. A lombok közt csivitelt, csattogott, cserregett rengeteg rejtőzködő madár.
    Huss – sötét lett, a zöld fény eltűnt, maradt a csipogás.
    A meteorit figyelte a sötétben, ahogy változnak körülötte a hangok. Valami dörgött, valami dongott. Volt kongás, bongás, kolompolás, nyikorgás, nyekergés. Volt susmogás, pusmogás, dudorászás, füttyögés. Krákogás, kotkodácsolás, berregés és durrogás. Minden hang után fény támadt, és minden hangnál más színű volt a fény.
    Amikor nyílt a tenyér, egyre kevésbé vakította a fény. Azt hitte, azért, mert apró szíve egyre jobban hűl, pedig csak este lett. Már fel sem tűnt, mikor nyílnak és mikor csukódnak az ujjak.
    – Nézd, ez a tó, – hallotta a tündér hangját a sötétben, de a meteorit nem a vizet látta, hanem a csillagpöttyös eget a távoli otthonnal.
    – Megfürdetlek. – mondta a tündér, és amíg Morzsa morogva kergette a vízibolhákat, tenyeréből tálat formázott, és a csillagok tükörképébe merítette a kezét. – Olyan szép vagy, mint egy csillag. Hazaviszlek, nyakláncra fűzlek, és mindig velem leszel.
    Bezárult a hűs tenyér, benn maradt a loccsanás.
    Egy kattanásra lámpa meleg fénye villant a faodúban, ahol a tündér lakott. Az égi szemcse dideregve nézett körül. A tündér asztalán feküdt egy vászondarabkán. Körülötte szétszóródott gyöngyök, mintha az üstökös csóvája hagyta volna el őket. A tündér kezében tű, vékony szál, és fűzte egymás után a gyöngyöket.
    Felfűzi a széthullott üstököst! – gondolta a meteorit.
    Amikor elkészült a lánc, a tündér felcsippentette az asztalról a meteoritot. Nézte a sziromszerű gyűrődéseket, vizsgálgatta, hogyan passzítsa a foglalatba, hogyan mutathatná meg a legszebb oldalát. Ahogy forgatta, elkomorult az arca.
    – Már nem fénylesz – mondta, és letette a szemcsét. – Biztos az volt a baj, hogy megfürdettelek, és kihűltél. Így nem teszlek a láncra.
    Másnap reggel a tündér begyújtott a tűzhelyen, és a szélére helyezte a szemcsét, hátha felmelegszik. Megfőzte a mézszínű zöldséglevest, meg is ette. A lángok közben lobogtak, susmorogtak, mégsem izzították fel a meteorit ragyogását. Akkor a tündér a tenyerére vette és megcsókolta, mert ez a módszer rendszerint bevált. Hiába, a kövecske szíve hideg maradt.
    A tündérnek támadt egy ötlete. Pórázt csatolt Morzsára, a fejébe csapta a kalapját, a tenyerébe zárta a meteoritot, és szaladni kezdett. A meteorit a tenyérmélyben először csobogást hallott, aztán surrogást, csevegést, csivitelést, zurrogást, zirregést. Amikor kitárultak az ujjak, a rétet látta, és a kisujjkörömnyi, elfeketedett krátert.
    A tündér felemelte a tenyerét az ég felé, mert arra gondolt, hogy a meteorit onnan jött, ahol a nap ragyog, hátha felmelegszik, ha látja az otthonát.
    Ám a szemcse hűvösen simult a bőréhez. A tündér szomorúan lehuppant a kráter szélére.
    Cirregett és ciripelt a nyári mező, még a fű illata is forró volt. Pillangók lobogtak a szélben, Morzsa kapkodott utánuk. Darazsak, dongók, zengőlegyek cikáztak a virágok között. Hirtelen felcsillant a tündér szeme, és elővette a varázspálcáját. A meteoritot óvatosan beletette a kráterbe, ráirányította a pálcát, és elzümmögött egy varázsigét.
    Huss, suhant a varázs, felizzott a szemcse, majd felrepedt, mint egy hártyás burok, és kikelt belőle egy arany csíkos méh. Zirr, zurr, meglebegtette a szárnyát, zimm, zümm, felrepült, és döngicsélt egy kört a tündér feje fölött, szimatolta a kalapjára tűzött virágokat.
    A tündér kitárta a tenyerét, a méh rászállt. Meleg volt a lába érintése.

Feriencsik Zsuzsanna illusztrációja

    – Repülj el, és keress magadnak egy méhkast, ahová befogadnak! – mondta, és útnak eresztette.
    A méh felszállt. Amíg kő volt, nem érzett szagokat, de most a virágokból áradó nektárillat megrészegítette. Addig libbent sziromkehelyről sziromkehelyre, míg teleszívta magát édes nedvvel, a lába elnehezült a virágportól.
    A tündér nevetve szaladt utána, a nyomában kevergett Morzsa. Addig követték, míg meg nem látták az akácos alá telepített kaptárakat. Ott annyi méh zümmögött, hogy a tündér elvesztette szem elől az űrből jött méhecskéjét.
    – Most már mehetünk – mondta Morzsának. – Megtalálta a naprendszerét. Ha szerencsénk van, csillagport is kever a mézbe.
    A hangya lelkesen vakkantott, aztán szökdécselve továbbhaladtak a löszös úton, mint egy kalapos kisbolygó, meg az ugribugri holdja.

Szerkesztette: Németh Eszter

Bódi Kati illusztrációja