 |
| Varga Zsófi |
Neked jó étvágyad van? Szívesen eszel? És mi a kedvenc ételed? A tejbegríz? A sült krumpli rántott hússal? Netán a pizza? Vagy éppen ellenkezőleg, bármit is rak eléd az anyukád, mindenre azt mondod: Ezt nem kérem! Nem szeretem!
Bizony így járt Böbe, a kacsamama is. Pedig a vadkacsák általában nem válogatósak. Megesznek majdnem mindent, ami az útjukba kerül a tó partján, a vízben vagy a víz alatt.
De Dódi nagyon válogatós volt. Pontosabban: nem szeretett enni. Bezzeg a testvérei! A nap első sugaraival együtt pattant ki a szemük, és már elő is totyogtak a sásból font fészekből.
Egymást túlharsogva hápogták:
– Mi lesz a reggeli? Mi lesz a reggeli?
– Finom magocskákat készítettem elő nektek, gyertek csak, csipegessetek!
„Magocskák – gondolta magában Dódi – a magok kemények és ízetlenek! Nem fogok felkelni holmi lenmag meg kukorica miatt. Inkább alszom még egyet.”
És úgy is tett. Jól befúrta magát a tollpihék közé, és meg se hallotta, ahogy az édesanyja szólongatja.
– Dódi! Dódikám! Kiskacsám! Itt a finom reggeli.
Veled is előfordult már, hogy szívesebben aludtál volna még egy kicsit, minthogy kimenj a konyhába reggelizni? És hiába tette az anyukád eléd a müzlit, a kakaót vagy éppen a vajas-mézes kenyeret. Egyik sem ízlett. Bizony, reggel nem könnyű dolog enni. Mert olyan, mintha még aludna az ember pocakja. Nehezen tud felébredni. De biztosan van olyan étel, amit szívesen megeszel reggelire is. Talán egy kis gyümölcsöt? Vagy egy kis kekszet? Mert bizony érdemes jó bereggelizni, hogy azután bírd a játékot, a futkosást egész délelőtt.
A kacsafiókák is csak játszottak egész álló nap. Nem csoda, ha megéheztek dél felé. Hápogva totyogtak oda az anyukájukhoz.
– Mikor ebédelünk? Mi lesz az ebéd? Lesz valami finomság?
– Már hogyne lenne! Itt a finom selyemfű! Kamillavirág is akad bőven! Meg tyúkhúr! Az ám a finom a csemege!
A kiskacsák boldog hápogással totyogtak ki a rétre, és azonnal nekikezdtek a falatozásnak.
Dódi undorodva fordult el.
– Pfujj! Ezek képesek, és minden zöldet megesznek! Rá se bírok nézni!
Te kóstoltad már nyersen a zöldségeket? Friss salátát, káposztát, újhagymát már mindenki evett. De próbáltál már elrágcsálni egy kis répát, petrezselymet vagy éppen zeller zöldjét? És azt tudtad, hogy nagy melegben a sóska levele, a rebarbara szára a legjobb szomjoltó? És hogy vagy a főzelékekkel? Van olyan, amit bármikor megeszel? És akad olyan is, amit ki nem állhatsz?
Dódi bizony nem szeretett semmit, aminek zöld volt a színe, vagy éppen levelei voltak.
„Elmegyek inkább, úszok egy kicsit” – gondolta, és belevetette magát a vízbe. Jó kacsa módjára azonnal le is bukott a víz alá.
Kacsamama nagyot sóhajtva nézett utána.
„Ó, csak eszik végre egy kicsit” – gondolta magában, mert ami igaz, az igaz, erősen aggódott Dódiért.
– Jaj, mi lesz vele? – sipákolt nemegyszer miatta gácsérpapának. – Ha nem eszik, nem fog megnőni! Világ életére ilyen kicsi marad!
– Ugyan! – legyintett egyet gácsérpapa. – Ne beszélj már butaságokat. Én még olyan gyereket nem láttam, aki ne evett volna, ha éhes volt. Ha megéhezik, majd eszik.
„Akkor most biztos megéhezett – gondolta kacsamama, ahogy a vízben lubickoló fiókáját nézte –, biztosan kishalakra vadászik, és jól belakmározik belőlük.”
Veled előfordult már, hogy rád szóltak az asztalnál, hogy ne játssz az étellel? De mit tegyél, ha nem vagy éhes? Mert amikor éhes vagy, biztosan te is felfalsz mindent válogatás nélkül.
Bizony Dódira is rászólt volna az anyukája, ha tudja, mit csinál a fiókája, amikor a víz alá bukik. De szerencsére nem tudta. Mert Dódi nem ette meg a halacskákat. Nem is vadászott rájuk. Eszébe sem jutott! Hanem játszott velük! Kergetőztek a víz alatt, bújócskáztak az iszapban. Olyan jól eljátszottak, hogy Dódi észre sem vette, hogy leszállt az est. A többiek már rég meg is vacsoráztak, lefekvéshez készülődtek.
– Dódikám, most már ideje lenne bejönni! – kiáltott ki a sáslevelek közül gácsérpapa.
Dódi azonnal ugrott, és amint partot ért a lába, a gyomra is megkordult.
– Jaj, kacsamama én olyan éhes vagyok! Mi lesz a vacsora?
Kacsamama aggódva rázta meg a fejét:
– Hát, nem is tudom. Nem igen van más, csak maradék… Egy kis kendermag, pitypang, tyúkhúr…
– Ide vele! Minddel! Olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Vagyis – bizonytalanodott el Dódi egy pillanatra –, vagyis, mint egy kiskacsa, aki egész nap a vízben hancúrozott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése