 |
| Pernyész Dóra |
Viharos március végi nap volt, mikor a Búbosbanka hazatért a telelésből. Kenyából repült a Vörös-tenger és a Földközi-tenger érintésével Magyarországra. Azon belül is a Szent György-hegyi szőlők egyike volt az otthona. Itt építettek fészket már a nagyapái is, visszatérő vendég lett ő is.
Ezen a márciuson azonban nem nyújtóztathatta ki rögtön a hosszú úttól megviselt szárnyait, mert a korhadt fát, amiben évek óta fészkelt, a tél kezdetén kivágta a szőlősgazda. Persze ezt a Banka nem tudhatta, csupán a fa hűlt helyét találta, mikor megérkezett. Kétségbeesetten tett néhány kört a rönk felett, ami a fából maradt, és végül kimerülten leszállt.
Miután kifújta magát, egy sort méltatlankodott, persze, ha egy ember hallotta volna, a fülének csak úgy szólt volna, hogy „Upupa.” U-pu-pa. U-pupa. Upupa. Aki azonban tud bankául, értette volna, ahogy a madár panaszkodik.
- Elrepültem megint ide, éjt nappallá téve csak csapkodtam a szárnyaimat, hogy ideérjek, erre ez fogad. Volt fészek, nincs fészek. Mit mondok majd a páromnak?
Miután egy kicsit megpihent és megnyugodott, belátta, hogy nincs más hátra, fészekrakó helyet kell keríteni. Ismét kifeszítette hát zebracsíkos szárnyát és a levegőbe emelkedett. Madártávlatból rendkívül jól látta a Szent György-hegy minden részletét, apró présházait, az egyenes vonalban húzódó szőlőtőkéket és a fákat. Úgy döntött, először a fákat járja körbe, hátha akad egy megüresedett odú.
Az egyikben mókus fészkelt, a másikból egy igen dühös pele kergette ki. A harmadik azonban üres volt, és még egy hevenyészett fészket is tartalmazott. Ide húzódott be a Banka a szél elől. Leeresztette a szárnyait, és elaludt.
Pár óra múlva hangos kopácsolásra ébredt, majd arra, hogy valaki behúz a feje felett az odúba. Nem más érkezett meg, mint a fészek lakója, a harkály.
- Lám-lám, ki van itt? Nem vártam vendéget. Csak nem fészektolvaj lettél te is, Búbosbanka? – kérdezte mély hangján a harkály, a Banka pedig már iszkolt is kifelé az odúból, mielőtt még a házigazda lesújthatott volna a csőrével.
Most már sötétedni kezdett, és a Banka is nagyon fáradt volt, ezért nem ment messzire. A szőlőtőkék alatt őszről itt maradt, összehúzott falevelek hevertek hívogató kupacban. A Búbosbanka leszállt, tollászkodott egy kicsit, de amint elaludt volna, megmozdult alatta az avar.
- Ki van a házam tetején? – dugta ki az orrát a sün a csalitból.
- Én vagyok az, a Búbosbanka. Nagyon fáradt vagyok már, megengeded, hogy itt aludjak?
- De ne mozogj sokat, mert szétfújja a kupacot a szél – hagyta rá a sün, és ő is visszaszenderedett, nem volt még itt az ideje az igazi tavasznak.
Másnap a Banka korán kelt. Visszarendezte szélfútta tollazatát és reggeli után nézett. Két korai légy és egy óvatlan giliszta után úgy érezte, hogy folytathatja a házkeresést. Most már csillapodott a szél, és szinte csak vitorláznia kellett az égen. Ebben a nagy kényelemben majdnem nem is vette észre, hogy a régi lakhelye körül valami történik. Azonnal lejjebb ereszkedett és leszállt egy közeli almafa ágára.
Az ember volt az, a szőlősgazda, és valamit ácsolt. A Banka először csendben akart maradni, mert félte az embert, de aztán csak kicsúszott a torkán a kérdés:
- Mi lesz ez?
Az ember fülének persze ez megint csak úgy hangzott, hogy „Upupa,” de a szőlősgazda régi ismerőse volt a Búbosbankának és pontosan értette a kérdést.
- Házat keresel, nem? Hát lesz ház. Az öreg szilvafa már teljesen szétkorhadt és életveszélyes volt. De majd most lesz olyan királyi lakod, hogy még az unokáknak is kitart! – ezzel megemelte a sapkáját a madár felé, összeszedte a szerszámait és hazament.
A Banka még sokáig nem mert leszállni a fáról, pedig a fatönkre borított dézsa igazán hívogató volt. Aztán egyszer csak összeszedte minden bátorságát és berepült a gazda vágta lyukon. Odabent kellemes és száraz volt minden. Itt pont elfér egy újabb fészekalj – gondolta magában, mielőtt újból elaludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése