2012. október 31., szerda

Tasnádi Emese: Útravaló Dzsundzsinak, a Hörcsögnek, a Nagy Útra


 


-         Nem mozog. Miért nem mozog?
-         Mert már nem tud.
-         Alszik?
-         Nem alszik. Elment.
-         Elment? De hiszen itt van a ketrecben.
-         Ez már csak a teste. A lelke elszállt.
-         Mint a nagymamáé ősszel?
-         Igen, pont ugyanúgy.
-         Akkor meghalt. Miért nem ezt mondtad?
-         Nem tudom. Talán mert így szebben hangzik.
-         Lehet. De nekem nem tetszik.
-         Miért?
-      Mert ha valaki elmegy, akkor az vissza is jöhet. De ha valaki meghal, az már soha többet  nem jön hozzánk vissza.
-      Ez igaz. De mi akkor is emlékszünk rá és sokat van velünk. Olyan, mintha csak elment volna valahova és ezért nincs velünk.
-     De ha valaki elmegy, azzal lehet telefonon beszélni. Én pedig nem tudtam már felhívni többet a nagymamát. Pedig akartam.
-       Tudom. De magadban biztos beszélgettél még vele, nem?
-        De igen. Éjszaka.
-        Látod, nem is olyan nehéz ez.
-      Dehogynem. A nagymama ember és tudott nekem válaszolni. Az állatok viszont nem tudnak beszélni.
-     Van, amikor nem is kell, hogy beszéljünk, elég, ha a szívünkbe nézünk. Tudod, mit,   temessük el!
-        Jó. De kint hideg van, fázni fog.
-        Majd betakarjuk puha földdel és levelekkel.
-        Nagyon sok levél van a földön. Mind lehullott. Kopaszok a fák.
-        Igen, mert ősz van.
-        A fák is meghaltak? Azért hullott le a levelük?
-        Nem, nem haltak meg. Csak alszanak, majd tavasszal felébrednek, és kinőnek a leveleik.
-        De ő már biztos nem ébred fel, ugye? És a nagymama sem?
-        Nem, ők már nem ébrednek fel soha többé.
            -       Jó sok földet és levelet rakjunk majd rá. Nem akarom, hogy fázzon! 




 Fent: Vajda Julianna rajza
 Lent: Vajda Nóra levele






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése