2012. október 7., vasárnap

Garaczi László: Kúnó, a zöld diómanó





                                                      Egyszer egy királynak
                                                      elment a kedve,
                                                      s bömbölt, mint a medve,
                                                      egyre jobban berekedve:

                                                      Hiába vagyok milliók ura,
                                                      hatalmas és legyőzhetetlen,
                                                      gyűlölnek, mert kegyetlen
                                                      tetteimnek híre bejár sok várost,
                                                      s eljut sok száz sáros faluba,
                                                      a nép titokban sugdos,
                                                      életemet veszi gyilkos alkuba,
                                                      bukásomra vár csúnya és szép,
                                                      nem átallnak bőrömre inni,
                                                      és abban hinni, hogy eljön Kúnó,
                                                      a tűzrőlpattant csodamanó,
                                                      hogy teljesítse kérésüket.
                                                      Hogy éljek immár, hogy a kín mar,
                                                      akár a kígyó, és kigyógyulni nincs erő,
                                                      merő mártírság a jövő, mert látom,
                                                      hogy mérgezett ételem befalva
                                                      ér véget életem, 
                                                      így kap léket a védtelen hajó,
                                                      - na, jó, búmmal nem terhellek,
                                                      mondta kedvenc állatának, a sünnek,
                                                      kinek tüskéi olybá tűnnek
                                                      az avatatlan szemnek,
                                                      mint millió fogpiszkáló.

 
                                                     Így kesergett át egy fél éjszakát.
                                                     Helyét sehol sem leli,
                                                     hiába bohóccal víg asztalja,
                                                     az sem vigasztalja.  
                                                     Jön egy táncosnő, egy szerecsen,
                                                     annak sincsen semmi becse sem,
                                                     csak az időt lopja,
                                                     hiába ropja kecsesen.

                                                    A király agyában ekkor ily eszme fogant:
                                                    ha diót ehetne, újra boldog lehetne!
                                                    Gőzölgő mocsarak férge,
                                                    ellenségem bűnös mérge
                                                    bele nem hatolhat, oly vastag a kérge
                                                    a kis bogyóknak!

                                                    És szolgái ezer népe,
                                                    kiknek étke a méz lépe,
                                                    szaladt, és hozott három szem diót,
                                                    csapjon a király belőle dáridót!
                                                    És felnyitá első dióját legott.
                                                    A nemjóját!
                                                    Bizony, a dió nem volt tele,
                                                    hogy az igazat mondjuk:
                                                    egyáltalán nem volt bele,
                                                    a diónak nem volt diója,
                                                    és tizet ütött a toronyóra.

                                                   Sokáig latolgatott,
                                                   míg a másodikhoz fogott,
                                                   szája szélén a ráncok
                                                   vígan rángták a táncot.
                                                   Most se volt több szerencséje:
                                                   üres volt a dió mélye,
                                                   s az óra tizenegyet kongott.

                                                  Remegő kézzel törte fel a harmadikat.
                                                  Az óra éppen éjfélt kongat.
                                                  A király szörnyet kurjant: Átok! 
                                                  Mi az oka, hogy ezt bömbölte a torka?
                                                  A magyarázat vár most rátok.

                                                  A tört dióhéjból, te atyaisten,
                                                  szeme kit nem látott előugrani, ó!
                                                  Kúnó volt az, a zöld diómanó!
                                                  Csupán borsónyi test, 
                                                  de a strázsákat nem rest
                                                  úgy csapni kupán,
                                                  azóta is mindahány
                                                  maga elé mereszt.

                                                 A király ekkor térdre rogy,
                                                 kegyelemért esedezzen valahogy.
                                                 A gonosz uralmának így lett vége,
                                                 s mulatott Kúnó az udvarnéppel
                                                 reggelig vidám képpel,
                                                 másnap tudatták aztán,
                                                 hogy a király jobb híján
                                                 elbujdosott Csisztapusztán.

 Fent: Simonyi Cecília illusztrációja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése