Mészöly Ágnes: Manómese

- Nem, nem és nem! - ugrándozott Kisjutka Nagyapó karosszékének karfájába kapaszkodva. - Az ősz nem szép. Borongás, köd meg csípős szelek.

- És koránkelés, edd-már-a-kenyered, indulás-a-suliba - tódította a másik oldalról Zolka.

Nagyapó csak hümmögött meg mormogott.

- Nem szép, nem szép, tudjátok is ti, milyen az ősz igazán! - korholta dédunokáit. - Kinéztek az ablakon, és azt mondjátok: nem szép. Láttátok már az ősz ezerszínű domboldalait? Meg a manótüzek titokzatos fényeit?

- Minőtüzek? - kapta fel a fejét a két gyerek.

- Ugyan-ugyan, semmi-semmi… - próbálta elterelni a két gyerek figyelmét Nagyapó. De Zolka és Kisjutka nem hagyta magát.

- Nagyapó, mutasd meg nekünk a manótüzeket!

- De hát azok messze égnek, benn az erdő mélyén! Korán kell kelni, rengeteget gyalogolni a ködben meg a hidegben.

- Mit nekünk hideg meg borongás! Nagyok vagyunk már! El tudunk gyalogolni az Állatkerttől a Közlekedési Múzeumig!

Addig-addig kérlelték a gyerekek Nagyapót, míg az végre nagy hümmögve megígérte nekik, hogy elviszi őket manótűz-nézőbe. S ha már megígérte, fel is állt a karosszékből, kinyújtóztatta nyolcvannégy-éves derekát, és a szekrény aljából előkotort egy foszladozó térképet.

Másnap reggel a Pilis hegy-völgyeit simogató napsugarak Nagyapót meg két dédunokáját egy ember-alig-járta ösvényen találták. Az öreg menet közben is a térképet böngészte.

- Ott, a hegy tetején letérünk az útról – figyelmeztette a gyerekeket. Nemsokára elérjük a völgyet, ahol a manók az őszi gombaünnepet tartják. Ilyenkor füstölik, tartósítják télire a sok vargányát meg rókagombát. Már láthatjátok is a völgyből felszálló…

De a gyerekek alig figyeltek.

- Holnap mindenkinek elmesélem az oviban, hogy láttam manókat! – suttogta Kisjutka a bátyjának.

- Ugyan már, ki hiszi ezt el? – csóválta a fejét a nagyfiú. – Jobban teszed, ha senkinek sem szólsz róla, különben kinevetnek… hacsak… – mosolyodott el összehúzott szemmel.

Kisjutka beharapta a szája szélét. Ez a mosoly közismert volt a családban. Apa ilyenkor szokta fejcsóválva kérdezgetni fiát, hogy vajon mi jár a fejében, anya meg csak annyit mond általában, hogy meg ne próbáld. De nagyapa nem vette észre a vészjósló grimaszt, annyira elmerült a magyarázatban. Még akkor is magyarázott, mikor megálltak egy apró katlan peremén. A völgyben nyolc-tíz apró máglya égett, és különös dal foszlányait hozta a szél.

- … és amikor odaérünk hozzájuk, maradjatok csendben! – fejezte be az intelmeket Nagyapó. - Egy verset fogok mondani, azt kell majd elismétel… hé, Zolka, hova futsz? Állj meg, de rögtön!

Zolkának eszébe sem volt megállni. Leviharzott a térdig érő avarban, körülötte szanaszét repdestek a felkavart levelek. Kisjutka csak annyit látott, hogy egyszer csak lehajol, aztán hogy hirtelen minden tűz kialszik, elhallgat az ének, és Zolka tanácstalanul téblábol egy apró lila vászondarabbal kezében.

- Megfogtam! Pedig megfogtam! Hova tűnt?

Nagyapó nyolcvannégy évét megszégyenítő fürgeséggel szaladt a fiúhoz.

- Mit csináltál, te ostoba? Te szerencsétlen pernahajder! Te…

- Csak el akartam kapni egyet közülük, hogy bizonyíthassam a srácoknak, hogy…

- Bizonyítani?  A manók létét bizonyítani? Hát még azt sem tudod, hogy egy bizonyított manó nem manó többé? Ezt aztán jól elintézted! Hiába volt manóbarát az apám, meg a dédapám is, soha nem találkozhatunk velük többé!

Zolka elsápadt, de még mindig vitatkozott:

- Ugyan, hiszen itt a térkép! Akármikor…

- Akármikor? – tolta az orra alá nagyapó dühösen a százéves papírt. – Hát akkor ide nézz!

Zolka – és persze Kisjutka is – rémülten nézte, ahogy a térkép vonalai egyre halványodnak, fakulnak, végül teljesen eltűnnek.

- Manók! Manók! Nem úgy gondoltam! Bocsánatot kérek, és… - kiabált a fiú a néptelenné dermedt erdőbe.

- Ezek bizony nem jönnek elő többé, ha a közelben vagy – csóválta a fejét szomorúan Dédapa. – Itt figyelnek a közelben, de nem dugják elő az orrukat. És örüljünk, ha megússzuk ennyivel! Komisz dolgokat tudnak ám művelni, ha megharagszanak! Vihart keltenek, összezavarják a csapásokat …

Bizony, az eddig kellemes napsütés szomorú, szemerkélő esőre váltott egy pillanat alatt. Hiába vitatkozott Zolka, Nagyapó azonnal elindult az ismerős, ember-járta ösvények felé. Hazafele szó nélkül, néha pityeregve tették meg az utat.

Este Kisjutka alig várta, hogy mindenki ágyba bújjon. Amikor már apáék is leoltották a villanyt, átsettenkedett a vendégszobába, Nagyapóhoz.

- Hát te meg mit akarsz? – mordult rá az öreg, inkább szomorúan,, mint mérgesen.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy biztos? Biztos, hogy nem láthatunk többször manótüzeket?

- Biztos? Ugyan mi biztos? Ha sokat és csendesen járod az erdőt… ha sokszor megállsz magadban elmélkedni, talán megint megajándékoznak a barátságukkal. De mindenképpen meg kell tanulnod…

- Tudom, mit! – mosolyodott el Kisjutka, egy cuppanós puszit nyomott nagyapó arcára, és, mivel anyáék szobája felől motozást hallott, visszairamodott a szobájába.

Ahogy elhaladt Zolka nyitott ajtaja előtt, még hallotta, hogy a nagyfiú hüppögve mesél az ágyában lakó plüssmedvéknek:

- …és, jegyezzétek meg örökre, hogy egy bizonyított manó már nem is manó… 

Fent: Szüdi János illusztrációja