Dóka Péter: Lélekevő

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

           Üvöltök, ahogy a torkomon kifér.
           – Itt volt! Hideg a keze, a nyála meg a szememre csöpögött! Anya, látod a nyálát? Zöld és büdös!

Anya elővesz egy zsebkendőt.

– Csupa takony az arcod. Hogy lehet egy fiú ilyen félős? Hát ilyen gyáva az én nagy fiam? Ilyen egy nyámnyila anyámasszony katonája?

            Dühösen felülök az ágyon. 

            – Két méteres és szurokfekete! Megállt az ágyam fölött, és nyikorogott. És bűzlik, rosszul vagyok már attól is, ahogy néz. Nagy, véreres szeme van. Már nyitotta a száját, ha nem ordítok, leharapja az orromat. Mert ez egy orrevő. Látod? Kicsit meg is harapott.

Mészöly Ágnes: Tán már nem is fontos

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

Tán már nem is fontos, én álltam-e akkor

 a tükörrel szemben, késő éjszaka.

Odavitt a lábam, vagy csupán az ágyon

feküdtem. Reggel már nem volt vérszaga.

Csak feküdtem csendben. Küszöbön az álom,

 mintha ajtót nyitna, és jönne felém,

hallom közeledtét. Csendben sír a padló.

Érzem, hogy a jégár már az ágyig ér.

Mellém ül az ágyra. Szavak nélkül mondja,

hogy a gonosz ő, és terve van velem.

Mozdulatom sincs, csupán a párna sarkát

préseli, szorítja zsibbadó kezem.

Elfoglallak téged, mondja síri csendben,

és a homlokomra teszi fagykezét.

Mintha belém folyna. Moccanni sem bírok.

Tehetetlen kétség szakít szerteszét.

Hatalma végtelen, de harcba kezdek mégis,

csak egy mozdulat, hogy kinyissam szemem,

ha ezt megteszem, eltűnik mindörökre,

tudom, soha többé nem próbál velem.

Csak egy mozdulat, hogy felkeljek az ágyból,

és a végtelenbe rohan, vagy tovább,

de szikla szemhéjam s vasbeton a lábam,

s a fagy ömlik csak, a homlokomon át.

Aztán felébredek. Tükör előtt állok.

Az üvegnek nyomom dermedt homlokom.

Soha nem tudom meg, mi történt az éjjel,

S én vagyok-e én, vagy már a démonom.

Máray Mariann illusztrációja

May Szilvia: Behálózva

A mese után talán félni fogsz a pókoktól.

Egy régi körfolyosós ház alagsorában lakott egy kövér házmester. Ahogy az lenni szokott, ő is folyamatos harcban állt a lakóival – azok szemtől szembe nagyokat köszöntek neki, háta mögött azonban szidták és szemeteltek, sáros lábbal mentek végig a folyosón és ragacsos kézzel fogdosták a korlátot. A házmester jó hangosan visszaköszönt a lakóknak, majd hallgatózott az ajtajuknál, hajnalban zörgött a felmosó vödörrel, esténként égett zsírszaggal árasztotta el a folyosót, és ha megtalálta, elkergette azt a háromlábú kóbor kutyát, akit a gyerekek etettek az alagsorban.

         Ez a házmester az egyik éjjel nagyon forgolódott az ágyában, aztán úgy éjfél körül kinyitotta a szemét. Tudta, hogy valaki figyeli. A szobában koromsötét volt, csak a faredőny fényrései világítottak a falon. Mikor hozzászokott a szeme a sötéthez, közvetlenül a feje fölött megpillantott egy fekete testet. Egy pók volt az – legalább akkora, mint a házmester fél karja.

Csík Mónika: Szárnyalás

Koltai Éva illusztrációja

Amálka vénséges vénkisasszony,

szürke szirmú húsevő virág,

kígyónyelvével legyeket,

bogarakat fal fel – mesélik,

a szeme kéklő gyertyaláng,

puha léptekkel indul reggelente

végig a nagyutcán, a városon,

utcaseprők látták, hogy a téren,

mint egy macska átoson,

aztán szökell, tovakúszik,

végigfut a háztetőkön,

kontya árnya sikló ábra

a száradó lepedőkön,

nyomában szél süvít, sokára

ülepszik csak le a homok újra,

a távolban még kivehető

széllel bélelt ruhaujja,

lám, már a folyó fölött száll,

a hídkorláton ül, tekinget,

tollászkodik, lendül újra,

élvezi, hogy repülhet,

köröz még kettőt, hármat,

ott landol az udvarunkon,

bucskázik a fűben párat,

s elsurran a kerti úton.